Némiképp ironikus, hogy a Universal-szörnyek (egészen pontosan a Frankenstein szörnye és a farkasember találkozása) a 40-es években elindították a sokfilmes összefüggő univerzumok korai trendjét – és végül a 2017-es Múmia (és vele együtt az új szörnyfilmes univerzum) bukásával ők is tették nyilvánvalóvá, hogy talán mégsem ez kell a mai nézőknek.
Így aztán a Universal inkább kiárusította a legjövedelmezőbb termékeit, és kisebb költségvetésű, de pont ezért jóval kevésbé kockázatos, egymástól független horrorfilmeket rendelnek legendás szörnyeik főszereplésével az olcsó ijesztegetésre mindig kapható Blumhouse-tól. A láthatatlan ember már meg is kapta a maga kis, legfeljebb közepes költségvetésű (rongyos 7 millióból készült) Blumhouse-feldolgozását 2020-ban, és egyúttal megmutatta, hogy a megfelelő kezekben anyagilag igencsak sikeres recept lehet ez (csaknem 145 millió dollárt termelt a film világszerte), és még csak drága sztárokat sem feltétlenül kell szerződtetni hozzá (a legnagyobb név az Elizabeth Mossé volt, és ő volt nagyjából az egyetlen viszonylag ismert színész a stáblistán). A láthatatlan embert sikerre vivő író-rendező (és korábban főleg az első Fűrész alkotójaként ismert) Leigh Whannell pedig bőven elég bizalmat harcolt ki a Universal és a Blumhouse fejeseinél ahhoz, hogy a Farkasembert is ő hozza tető alá – ezúttal kissé megemelt, 25 millió dolláros költségvetéssel.
Margaret Atwood - A fűrész – Leigh Whannell: The Invisible Man / A láthatlan ember
Whannell nem kispályás, így kilenc Fűrész után nem fog ő kockáztatni, úgyhogy fogta és megterítette nekünk az all-you-can-eat horror-thriller-svédasztalt.
A recept is hasonló: kevésbé ismert, mindenképp kevesebbe kerülő szereplők, lehetőleg kevés (jelen esetben három) főbb szereplő a fiatal hollywoodi B-csapatból (a főleg sorozatokból, többek között az Ozarkból ismert Julia Garner, a számos filmben és sorozatban bőszen mellékszerepelgető, nagyobb szerepekre hivatott pót-John Snow, Christopher Abbott, valamint a meglepően ügyes gyerekszínész, Matilda Firth), nem túl ambíciózus események és helyszínek (főleg erdő, meg más szép és természetesen olcsó tájak), egy követhető történet, ami néha mintha mondani is akarna valamit, de semmit nem annyira, hogy az bárkit is megsértsen, az egészet megfejelve a kvóta alapján szigorúan kimért mennyiségű ugrófrásszal, hogy a 4DX-vetítéseken legyen, hol megrángatni a székeket az ijedezni vágyó nézők feneke alatt.
A recept működik, mert a recept biztonságos, és ez a biztonsági játék érződik a Farkasemberen, még olyankor is, amikor vannak igazán jó ötletei és megoldásai. Az például rögtön szembetűnik – és egyáltalán nem a rossz értelemben –, hogy a film speciális effektusai, maszkjai szinte teljes egészében praktikus megoldásokkal lettek megoldva, szemet bántó és méregdrága CGI-farkasemberek szerencsére nem rohangásznak, mint tették azt például a legutóbbi, 2010-es, Benicio del Toro főszereplésével készült feldolgozásban. A címszereplő szörny vizuális megvalósítása (és főképp a farkaskórság átmeneteinek bemutatása) sokkal inkább idézi Cronenberg A légy című remekét, nem is véletlenül – Whannell ezt a filmet is jelelölte meg, mint ami leginkább inspirációként szolgált a Farkasemberhez.
A képi világnak tehát előnyére válik az egyszerűbb, költséghatékonyabb megoldás, és ez alapvetően a történetre is igaz. Adott a főszereplőnk, Blake (fiatalként Zac Chandler, felnőttként Abbott), aki gyermekkorában apjával épp vadászni indul, amikor először találkozik valami furcsával az oregoni erdőségekben: ez a valami teljesen állatiasan viselkedik, de távolról majdnem emberinek néz ki. Harminc évvel később visszatér gyerekkora helyszínére, miután apját eltűnése után hivatalosan halottnak nyilvánítják, a kirándulásra pedig magával viszi újságíró feleségét, Charlotte-ot (Garner) és kislányukat, Gingert (Firth) is, hogy a városi közegből egy kicsit kiszakadva minőségi időt töltsön együtt a család. Egy furcsa helybéli, Derek (Benedict Hardie) felajánlja segítségét a kissé eltévedt családnak, így végül velük együtt balesetezik, amikor egy emberszerű lény vág eléjük az erdei úton. Blake-et megkarmolja a farkasember, így ő is megfertőződik, a hosszúnak bizonyuló éjszaka során ő maga is fokozatosan elveszíti emberségét, és vadállattá válik – Charlotte-nak és Gingernek pedig egyedül kell felvenniük a harcot az erdőben kószáló szörnyekkel.
Bár a kevés szereplő és a klausztrofób erdei helyszín elméletben remekül és hangulatosan kellene passzoljon a történethez és témájához, és bár Whannell és operatőre, Stefan Duscio nagy lelkesedéssel idézik meg a nagy elődöket (például a Kubrick-féle Ragyogást a természet által körbezárt, háromtagú családdal, valamint ikonikussá vált nyitóképeivel az oregoni erdőségről), itt valami mégis hibádzik. Látszólag – szándékai szerint legalábbis – a Farkasember többről akar szólni, mint a konkrét története, és bőven szólhatna is akár a családon belüli erőszakról, akár a betegségről, a szerhasználatról, vagy például az emberi és állati világ szembenállásáról. Ehhez képest viszont mégsem szól végül igazából semmiről, mert ehhez messze nem elég jó Whannell forgatókönyve.
Főszereplőnk például annyit árul el az apjával való kapcsolatáról, ami tulajdonképpen a halálához vezet, hogy már nem beszél vele, mert nem volt jó gyerekkora. Ez érthető is lenne, de a film semmilyen szinten nem mutatja be, hogy miért is ilyen erős Blake ellenérzése apja iránt: a rövidke, múltban játszódó prológusban csak annyit tapasztalunk, hogy kissé sótlan az öreg. Később pedig Charlotte esetében érezhető a könyv slendriánsága, aki egy URH-rádióban kezdi el mondani segítségkérésként, hogy a férje már nem ura önmagának, amikor még annyit látunk Blake-en, hogy izzad és láza van, semmi más jelben nem nyilvánul meg a csak később nyilvánvalóvá váló fizikai és viselkedésbeli átváltozása. Ez utóbbi egyébként azért is lesz jóval kevésbé hatásos, mint a megidézni vágyott Cronenberg-opusz esetében, mert amíg ott több héten keresztül zajlik le az átalakulás folyamata, ezért lépcsőzetesen mutatja be egy ember viselkedésének megváltozását betegség, vagy egyéb külső tényező hatására, addig itt mindez egyetlen éjszaka alatt történik meg, ami messze nem szül annyi érdekes és elgondolkodtató helyzetet.
Ilyen és hasonló „kimondó, de nem megmutató” jelenetek miatt pedig az egész történet egy (vagy akár több) kihagyott ziccernek érződik, az pedig külön fájdalmas, hogy a Farkasember legegyedibb, legeredetibb részei is leginkább azt az érzést erősítik, hogy lehetett volna ez a film sokkal jobb is, mint egy biztonságos közepes. Van ugyanis pár ragyogó perc, amikor Whannell az egyre állatiasodó Blake fejébe ad nekünk betekintést, ahol egy falon mászó pók olyan hangosan trappol, hogy megfájdul bele a (farkas)ember feje, ahol kevesebb a szín, de ragyogóbbak a fények, és ahol furcsák az emberi arcok és érthetetlenek a szavaik. Ezek a bravúrosan fényképezett, kifogástalan részek mérhetetlenül izgalmasabbak, valamint idegenebbek és félelmetesebbek egyszerre, mint bármi más a Farkasemberben.
És bőven megérte volna jóval több percet szánni ezek bemutatására, és kevesebbet a szokásos blumhouse-osan túlvezérelt hangeffektusokkal kísért ijesztgetésekre, meglehetősen lapos történetre és karakterekre. Erősen hiányzik ebből a filmből például az eggersi stílus és alkotóiság, ami épp nemrég mutatta meg, hogy hogyan érdemes egy sokszor filmre vitt horror-ikont újra feldolgozni izgalmas módon. Szóval kicsit kár a Farkasemberért, de még is megnyugtató a tudat, hogy ha nem is túl izgalmas a sztori, legalább biztosan nem fog velünk szembejönni valamelyik jelenetben Tom Cruise múmiának, vagy Russell Crowe Mr. Hyde-nak maszkolva.
.jpg)
