A gyermekek riogatása jóformán az emberi civilizáció alapja, hatékonyabb a tízparancsolatnál és a lelkiismeretnél. Az érvekből kifogyott szülők és nevelők fegyvere. Mivel tudunk ráijeszteni a kölykökre oly mértékben, hogy megtegyék, amit elvárunk tőlük és azt ne, ami nem szolgál közvetlen haszonnal, esetleg rossz vagy káros? Szóval kitalálunk mindenféle rémisztő valós és valótlan alakot, akik csak úgy ott teremnek és hopp, már viszik is a tágra nyílt szemű utódot. Egyik megragadhatatlan, de mégis (szószerint értsd) elragadó képzelmény a mumus.
Stephen Kingnek egy kevésbé ismert novellája még a 70-es évekből éppen ezt a címet viseli – The Boogeyman – és egy szerencsétlenül járt apuka mesél benne egy Harper nevű pszichiáternek arról, hogy hogyan bújt elő a kamrából és ölte meg gyerekeit a mumus, akit a kicsik láttak ugyan, de a felnőttek nem, és nem hittek nekik. Amikor Harper és a panaszkodó apuka megegyeznek, hogy legközelebb is eljön, a résnyire nyitott kamraajtó mögül előmászik, nos, tudjukmi. Rob Savage fiatal angol rendező első hollywoodi megbízásában (miután mindenkibe beleverte a frászt 2020-ban a brit gyártású, a Zoom nevű szoftvert használó Utolsó rítussal) ezt a novellát viszi filmre, a Hang nélkült is jegyző Scott Beck és Bryan Woods, illetve a Fekete hattyúért felelős Mark Heyman által továbbfejlesztett forgatókönyv alapján. A novellát a szerzők mindössze kiindulópontnak használják, és Harper doktor házába helyezik a mumus csintalankodásait, ott ijesztgeti és fenyegeti a címszereplő Sadie-t, a nagylányt, és persze a kicsit is, Sawyer-t. Anyjuk nemrég hunyt el autóbalesetben, szóval a mumus érkezését azzal magyarázzák a történetben, hogy olyan házba fészkeli be magát és csinálja ki lakóit, ahol érzelmileg gyengék, mint például itt is, a gyász miatt. Metaforája tehát a traumának, és testet öltött allegóriája a szülői mellőzésnek – mondhatnánk, kissé továbbértelmezve a képletet.
A Mumus cselekménye nem túlzottan eredeti, javarészt visszaköszön minden itt, amit a hasonló horrorokban már látott a nagyérdemű, szóval a gyerekek külön szobákban alszanak az emeleten, papa esténként betakargatja őket, és valamivel később fenyegető morgások kíséretében kinyílik/kivágódik a szekrény/kamraajtó, majd még úgy háromszor, a nagylány baráti köre fruskakórus, a kicsi okosabb mindenkinél, a papa javarészt hiányzik minden ijesztő jelenetben, nem is hiszi, mondván badarság, aztán végül kénytelen szembenézni vele. Savage (akit a családneve is horrorrendezőnek teremtett) nincs túlzottan a helyzet magaslatán. Illetve olyankor mégis, amikor a fénnyel és a fénytelenséggel játszik, fenyegetően felvilágló és elsötétülő pillanatokat ragaszt egymás mellé, teremti a hangulatot, iktatja be az obligát ugrófrászokat, és keveri az egészre Patrick Jonsson hatásosan sötét tónusú, rezgő-visító zenéjét.
A családi dráma egyéb vonatkozásait viszont megbocsáthatatlanul vázlatosan kivitelezi, mondjuk ebben a forgatókönyv sincs segítségére, aljasul blőd párbeszédek hangzanak el, és sem Harper doktor (Chris Messina), sem a nagylány Sadie (Sophie Thatcher) nem vált ki különösebb azonosulást. Az egész slamasztikában lényegileg csak a kicsinek (Vivien Lyra Blair) szurkolunk, aki egy világító holdgömbbel jár-kel, vagy karácsonyfaégő-füzért teker magára, mert mumusunk nincs jól a fénytől. Savage (és a forgatókönyv) másik mulasztása, hogy a kétszintes ház belső térképén elveszejti a nézőt, sosem tudjuk, hol járunk, kinek a szobája, melyik szobának melyik kamrájában kell félnünk ugrásra készen-e avagy sem, amihez hozzájárul az is, hogy Harper doktor párszor több tíz percre eltűnik, a reggelekre legtöbbször átmenet nélkül jönnek az esték, ő persze nincs jelen, pedig látszólag a legkevésbé gyászol és otthon rendel. Ezen a(z ismétlődő) ponton kivész minden empatikus érdeklődés a nézőből.
Kissé röhejessé is válnak időnként az amerikai horrorokból már untig ismert sztereotípiák. Egy példát hozok ide: a nagylány baráti köre, amelyet az imént fruskakórusként címkéztem. Valóban az, kamaszok, érzelmileg fejletlenek, de aminek szándékolatlan komikuma van – ha tudunk azon röhögni, hogy sokadikszor is ezt kapjuk – az a felállás, vagy hogyismondjam, a kötelező és nyíltan erőltetett sokszínűség, aminek rosszul felfogott hagyományt teremtettek a tengerentúli horrorokban. Öten vannak a szűk baráti körben: Sadie fehérbőrű barna hajjal, másik fehér szőkén, harmadik afroamerikai szőkén, negyedik távolkeleti, ötödik spanyolos. Szóval kész a koktél ahhoz, hogy széles merítéssel a lehető legtöbb néző befogadja a félelmi összetevők valamelyikét, de sajnos ez a közhely is csupán csak ott van, működésképtelenül, legfeljebb díszletnek ha jó a csajcsokor, egyéb szerepe nincs. Illetve, ha muszáj megjelölni egyet mégis, az a szerep is erőltetett, és nem azért mert tájidegen lenne, hanem mert a fordulati kötelezőség terhét hordozza. Magyarán: valahogy nem akadt más, aki Sadie-t bezárja a kamrába, ezért beszuszakoltak a cselekménybe egy bambán megindokolt ottalvós bulit.
Mivel nem biztos, hogy mindezt a rendező számlájára kell írnunk (a focicsapat méretű produceri bagázs is tehet róla, köztük a Stranger Thingsen is dolgozó Shawn Levy és Dan Cohen), a számos melléfogás ellenére Savage pályáját érdemes lesz figyelni a jövőben.
