A félelem fészke megtekintése után sajnos az egyetlen kérdés, ami felmerülhet, hogy pontosan miért is készült el ez a film.

A horrorfilm talán azért is az egyik kedvenc műfajom, mert igazán rugalmas és sokszínű: elborult szerzői vízióktól kezdve utolsó zs-kategóriás trashfilmeken át az igazán szórakoztató mozikig mindent képes magába foglalni, emellett pedig fontos társadalmi és pszichológiai mélységgel is bírhat: megnevezi a félelem tárgyát, ami nem egy könnyű feladat. Talán a legrosszabb, ami történhet egy ennyire lehetőségekben gazdag műfajban az, ha valami tökéletesen középszerű. Nehéz igazán belekötni, de hamar felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mi végett is létezik a szóban forgó film. Samuel Bodin rendező elsőfilmjét végignézve szinte ez az egyetlen kérdés, ami feltevődik.

A Chris Thomas Devlin által jegyzett forgatókönyv szerepelt az ún. Feketelistán. Ez egy producerek és hollywoodi szakemberek segítségével készülő felmérés, ami azokat a legkedveltebb és legérdekesebbnek tartott forgatókönyveket vonultatja fel, amelyekből még nem készült film. A listát 2005 óta minden év december második péntekjén Franklin Leonard, az Universal Pictures korábbi fejlesztési igazgatója teszi közzé. Korábban olyan filmek szerepeltek ezen a listán, mint az Argo, A király beszéde, a Spotlight, A visszatérő, vagy a Gettómilliomos.  Hogy a Cobweb hogy került ebbe az illusztris társaságba, talány. Mindenesetre a film elkészült, és köszönő viszonyban sincs az eredetiséggel. A történet egy családról szól, amely csendesen éldegél egy amerikai kisvárosban, és indokolatlanul sok sütőtököt termeszt a hátsó kertjében. A kisfiú, Peter, egy hallgatag, visszahúzódó srác, aki néha iskolai bántalmazás áldozata. Egy éjszaka kopogást hall az egyik falból, majd később valaki beszélni is kezd hozzá. A szülők persze az állítják, hogy ez csak a kisfiú fantáziájának szüleménye, nincs amiért aggódni. Aztán sötét titkok derülnek ki a szülőkről, kopogásról, miegymásról.

Amellett, hogy a történet nem lep meg semmivel, és a csavarja is igazán kiszámítható, konkrétan hibáktól hemzseg: elkezdett és befejezetlen történetszálacskák lógnak a levegőben. Például a film első felében többször is emlegetett eltűnt lány esete, akiről végül semmi nem derül ki. A bullying-szál is nagyon esetlenül van kezelve, és ugyan a bántalmazó megjelenik a film végén, leginkább csak tölteléknek szolgál és nem zárja le a vele kapcsolatos narratívát (meg egyáltalán, egy elég megkérdőjelezhető üzenetet is közvetít a jelenségről). A sztori soha nem válik igazán kiforrottá és fókuszálttá, nem is igazán jelöli ki a témáját. És egyszer csak vége van.

Ami az ötlettelen ötletet megmenthette volna, az egy ötletes, kreatív rendezés, de sajnos ebből sem kapunk semmit. Unalmasan, de profin felvett képeket látunk, ugyanazokkal a megoldásokkal, amiket már ezerszer tapasztalhattunk más filmekben: nagyon lassú ráközelítés sötét helyekre, egy-egy jumpscare, feszült csend után lassan megszólaló (egyébként szintén teljesen felejthető) zene, ágy alatt rejtőzködő főhős, életlenben a falon felbukkanó szörny a szereplő mögött stb. Természetesen a bevett és működőképes megoldások használata egyáltalán nem ördögtől való, de amikor csak ilyenekre támaszkodik egy film, egyszerűen kiszámíthatóvá, lelketlenné, és érdektelenné válik az egész.

Talán az egyetlen dicséretes pontja a filmnek a szereplőgárda, de nekik sincs igazán lehetőségük sokat brillírozni. A Lizzy Caplan és Anthony Starr által alkotott szülőpárosról egyből lerí, hogy valami furcsaságban sántikálnak, és szépen lassan válnak egyre ijesztőbbé, de nagyjából ennyi. A Petert alakító Woody Norman is teljesen rendben van, de mivel egy igazán közhelyes szerepet alakít, ő sem válhat különösebben emlékezetessé.

Nehéz megmondani, hogy miféle relevanciával bír ez a film, és hogy a mesterséges intelligencia korában mi értelme egy ennyire semmilyen produkciónak. A horrorfilmek néhány kivételt leszámítva egyébként sem hoznak hatalmas milliókat a konyhára, így biztos hogy nem ez a létezésének oka. Erős szerzői víziót vagy legalább markáns formai megoldásokat egyáltalán nem látunk; különösebben aktuális, érdekes, esetleg mély vagy ellentmondásos témákat nem feszeget (de még valamiféle ideológiai hátszelet sem lehet felfedezni az egészben); nem egy anti-bullying film, nem válik családi drámává; nem lesz igazán véres sem, nem lesz igazán brutális; nem szórakoztató, nem csavaros, nem vicces vagy nem szomorú. Ha bármi pozitív hozadéka is lesz az AI-forradalomnak, az az, hogy a forgatókönyvírók felkötik a gatyájukat és eredetibb, érdekesebb filmeket kezdenek írni.