A közel másfél évtized után visszatérő Party Down harmadik, nagyszerű évadát kizárólag úgy lehet mennybe meneszteni, ha visszamenőleg mennybe menesztjük az első kettőt is. Még most, gyorsan, hátha megint elkaszálják.
„Akkor van csak esélye annak, hogy 10 év múlva rádkeresek az interneten, ha nagyon kreatív módon lettél öngyilkos” – mondja Roman egy réges-régi Party Down-epizódban Ronnak. Azóta eltelt közel másfél Party Down nélküli évtized, Ron azonban még mindig él. Hála a magasságosnak. Visszatért minden idők egyik legviccesebb és leginkább semmibe vett sorozata.
Rob Thomas, Dan Etheridge, John Enbom és Paul Rudd (igen, az a Paul Rudd) 2009-ben indult, 2010-ben pedig – két alig nézett, egyenként tízrészes évad után – kíméletlenül ki is végzett sorozata ismerős volt, de mégis valami egészen más. A Party Down mélységesen megkeseredett, vércinikus, nihillel kacérkodó, már-már tragikusan nyomorúságos hollywoodi partiszervízeseinek brutálisan kellemetlen helyzetektől túlcsorduló történetében értelemszerűen visszaköszönt a Seinfeld és a Felhőtlen Philadelphia (It's Always Sunny in Philadelphia) legendásan kegyetlen morális-egzisztenciális megcsömörlöttsége. Sem a Seinfeld, sem pedig Felhőtlen Philadelphia nem engedhette meg azonban magának azt a szívet melengetően kreatív trágárságot, azt a csöcsvillantó, bekábózott szabadelvűséget és – főként – azt a húsbavágóan kilátástalan vadpesszimista, depresszív hangvételt, amiben a Party Down önfeledten lubickolt és lubickol most is.
Akármilyen jó, kedves, urambocsá’ szép dolog is történik a Party Down szerencsétlenjeivel, azt vagy nem képesek megélni, megóvni, megérteni, vagy nem akarják. Olykor saját önsorsrontásuk, olykor pedig a világegyetem cseszi tönkre álmukat. Ez az álom – ahogy minden álomgyári álom – a befutás álma. A Party Down hősei – igen, a maguk módján hősök – azok a majdnem-színészek, majdnem-írók, majdnem-sikeresek, akikről alig esik szó. Akiket joggal nem ismer senki. Akiket Hollywood megcsócsál és kiköp, bele a lélekőrlő vendéglátóipar purgatóriumának feneketlen pöcegödrébe. Akik kecsegtetve vannak azzal, hogy majd, hogy nemsokára, hogy talán máskor.
Lesújtó őszinteség, igaziság és becsülendő földhözragadtság van ebben. A Party Down azonban a pofára esettek, a reményeiktől megfosztottak és reményeikbe belegajdultak kőkemény szatírájaként nemcsak kineveti a hírnév- és elismertségkajtatás útvesztőiben eltévelyedetteket, de – egy bizonyos határig – együtt is érez azokkal, akik naponta százával szállnak le a buszról és néznek fel büszkén vigyorogva arra a gigantikus, hülye feliratra.
A Party Down harmadik, rajongók és kritikusok hordái által méltán kikönyörgött, ünneplendő évadát nem lehet – illetve nem érdemes – önmagában értékelni. Ezt a hat új, rövidke – de annál fontosabb – részt kizárólag úgy lehet mennybe meneszteni, ha visszamenőleg mennybe menesztjük az első két évadot is. Még most, gyorsan, hátha megint jön a kasza. Érthető lenne, hiszen a Party Down hangvétele továbbra sem szól mindenkinek.
A Party Down humora csontrepesztő. Az írók bátorsága és szentséges gátlástalansága elvitathatatlan. Mégis, a lényeg az, hogy falrengető soraikat kik és hogyan keltik életre. A Party Down kifejezetten karakterközpontú sorozat, méltatása ennélfogva a színészek méltatásával kezdődik és ér véget. Rájuk pedig érdemes részletesebben kitérni, mert nem akármilyen arcok.
Elsőként ott van Henry (Adam Scott), aki ugyan egy reklámszereppel befutott, de az egyből le is gyilkolta a karrierjét. Abban, ahogy szinte minden egyes epizódban kénytelen fásult hangon, bús mosollyal elismételni a pályáját derékba törő vidámkodó reklámszlogent („Are we having fun yet?”), benne van minden, ami a Party Down. Henry lelkesedése elmúlt, a bárpultban állva már csak ki akarja bekkelni a napokat. Vállvonogatós, megfáradt szarkazmusa baromi rokonszenves, ez pedig Scottnak köszönhető, aki itt találta meg mindazt, amiből a mai napig él. Henry és a sokkal tisztább, zsírmentesebb és közérthetőbb Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) Ben Wyattje, sőt a Különválás (Severance) főhőse közt is csekély a különbség.
Ez nem gyógyulás – Dan Erickson: Severance / Különválás
Dan Erickson kifejezetten eredeti munkahelyi szatírája az első évad végére meghökkenően rétegzett megváltástörténetté tud válni, melynek szerencsére korántsincs vége.
A sorozat komor alapszituációja Henry tekintetén keresztül nézve a harmadik évadban még deprimálóbb. Az még elment, hogy az első két évad idején egy harmincas – komoly vesztenivaló nélküli – férfi szolgált fel virslifalatokat mindenféle hollywoodi idiótának. Most viszont már egy negyvenpluszos elvált fasziról van szó, aki a koronavírus-járvány után kénytelen újra felhúzni az ikonikussá vált rózsaszín nyakkendőt, hogy némi mellékest összekaparva fizetni tudja a gyerektartást. Csak Scott Különválás-érlelte, rétegzett, empatikus munkája miatt lehet jókat derülni ezen a gyötrelmen.
Hasonló a helyzet Scottéhoz az első évadból félúton kiszállt Jane Lynchcsel, aki az alsópolcos filmek önelégült színészdívájának égbekiáltóan vicces nonszenszeire és jellegzetes manírjaira építette fel később a Glee Sue Sylvesterét (Lynch a második és a harmadik évadban is felbukkan, de csak azért, mert vele egy kicsit minden jobb). Szerencsére pár rész erejéig a mindenható Jennifer Coolidge helyettesítette, nem is akárhogy. A második évadban pedig már a gyereksztárnak készülő lányát félállásban menedzselő szexéhes szingli anyuka szerepében brillírozó Megan Mullaly sipító hangján áradt a bámulatos sületlenség. Nagy kár, hogy az autónevű kislány (Escapade-et a Party Downban először feltűnt Kaitlyn Dever után most Liv Hewson játssza) az új évadban sikeres lett, mert így Mullaly csak mutatóban van jelen.
És persze ott van még Martin Starr, aki a kultikus Freaks and Geeks és megannyi Apatow-film után itt végre kidomboríthatta azt a goromba, tudálékos, besavanyodott, morózus és taszító geek-figurát, amelyet lényegében megismételt a mesteri Szilícium-völgyben. Roman nélkül a Party Down sehol nem lenne. Az egy dolog, hogy sikertelenségre ítélt sci-fi író „I have a prestigious blog, sir” beszólása örökérvényű lett. Az viszont az epizódók csúcsa, ahogy a befutásában minden ok nélkül vakon bízó – ennélfogva Henry ellenpontjaként értelmezhető – modellküllemű és modelleszű Kyle-lal (Ryan Hansen nem kap elég kreditet) egymást szopatják. Romannek amúgy a harmadik évadban már „prestigious vlogja” van, mert begyulladt az ínhüvelye. Hiába, öregszenek. Kyle pedig egy nagyot bukott filmje után megpróbálja kiegyengetni karrierjét, amiből az lesz, hogy a cancel culture a torkának ugrik holmi vétlen antiszemitizmus miatt.
A Party Down szíve egyértelműen Lizzy Caplan volt. A stand-up komikusi babérokra törő Casey küzdött és csalódott és küzdött és csalódott, közben viszont sosem vesztette el maró, gúnyos, tökös humorát. Amikor pedig összejött neki, vele örültünk és Henryért sírtunk. Miközben körülöttük áradt az epe, a kedvtelenség és a sekélyesség, szerelmük volt a boldogság lehetőségének egyetlen igazi jele. Ők voltak a Party Down Jimje és Pamje, kapcsolatuk ugyanakkor – már a sorozat koncepciójából eredően is – sokkal hihetőbb és emberibb volt, ebből eredően pedig illékonyabb és szomorúbb is.
Ha van a harmadik évadnak úgymond „hibája”, akkor az Caplan hiánya. Ez a hiány ugyanakkor csak ideig-óráig zavaró, a Henry új mátkáját alakító Jennifer Garner ugyanis magához képest meglepően karizmatikusan tölti ki az űrt. Evie egy meghasonlott volt függetlenfilm-producer, akit akaratlanul beszippantott a szuperhősipar, karakterén keresztül pedig a Party Down bemos egyet a futószalagon gyártott képregényfilmek tőgyét lankadatlanul húzgáló Nagy Stúdióknak is. Ettől még jelenléte néha kifejezetten kierőszakoltnak hat. Ellentétben poénjaival.
A Party Downnak – akármilyen hihetetlen is – nem csak szíve, lelke is van: a megkérdőjelezhetetlenül zseniális Reno 911! és az obskúrus The State visszatérő szereplőjeként felejthetetlen Ken Marino. A veterán komikus a catering-csapat vezetőjeként élete alakítását nyújtja. A megbecsültségért foggal-körömmel harcoló, végletesen életképtelen – nem mellesleg drog- és alkoholproblémákkal küzdő – Ron a sorozattörténelem egyik legszánalmasabb, legkínosabb, legbénább, legnyámnyilább, legkiborítóbb karaktere, aki ráadásul meglehetősen undorító is tud lenni (önpusztító időszakának jeleneteiért Marino kaphatna valami díjat). Nincsenek szavak arra, hogy mennyire nyomorult. Pedig csak szeretetre és barátokra és némi sikerre vágyik, de hiába. Az, hogy mindennek ellenére rajongani lehet érte, kizárólag Marino érdeme. Megkockáztatható, hogy jobban csinálja ezt, mint ahogy Ricky Gervais csinálta A hivatalban (Steve Carell cukormázas verziójával össze sem hasonlítható). Szegény tag a harmadik évadban már a kisbuszában élve próbálja vinni a világjárványból épp feltápászkodó bizniszt, és ez még semmi, ahhoz képest, hogy milyen mélységekbe jut.
Az új évadban bekerült a képbe még a kézzelfogható személyiségének totális hiányát TikTok-kontentgyártással és lájkvadászattal kompenzáló, elképesztően újgenerációs Sackson (Tyrel Jackson Williams lehet a következő, akinek a Party Down elindítja a karrierjét), valamint a hadvezér-jellegű sztárséfek paródiájaként felfogható Lucy (Zoe Chao a nagyszerű Az afterpartiból). Gond nélkül simulnak bele a bevált társaságba, nóvumjellegük pedig egetverő gegeket eredményez (kiemelendő, ahogy egy hősies dózis varázsgomba hatására Sackson újjászületik, Lucy pedig papírcafatokkal és farosttal forradalmasítja az unalmas magasgasztronómiát).
A főszereplők sorát minden epizódban hasonlóan remek vendégszereplők egészítik ki, akiknek a Party Down tökéletesen ágyaz meg. A koncepció ugyanis merőben eltér a hasonló sorozatokban látottaknál. Ellentétben a Seinfelddel, A hivatallal, a Reno 911!-nal és a Felhőtlen Philadelphiával, a Party Down epizódjai nem köthetők egy konkrét helyszínhez. Minden rész – ahogy azt címük is jelzi – egy-egy új rendezvényen zajlik, a meredekebbnél meredekebb szituációkban rejlő lehetőségek így határtalanok. A harmadik évad kvázi-hitlerjugendes konferenciájának – ahol a mindig pazar Nick Offerman megcsinálja a lehetetlent és egy már-már szimpatikus nácit alakít – vagy a luaunak álcázott FBI-rajtaütésnek simán ott van a helye az első két évad legjobbjai mellett.
Ugyanakkor sajnos érezni egyfajta – valószínűleg az aktuális korszellemből fakadó – kényszerű visszafogottságot is. Nincsenek olyan belemenős, bevállalós, elszállt bulik, mint a duplanullás évek végén. Régen volt még extasy-zabálós pornódíjátadó, ahol az önmagát alakító Stormy Daniels rácsodálkozhatott Ron gigantikus lőcsére (és ahol a Beth Davis észveszejtően sötét análszex-poénokkal sokkolt). Nincs becsődölt orgia sem, ahol anno Thomas Lennon (Reno 911!, The State, ugye) seggpucéran rohangálhatott. És mintha a Party Down már nem merne bevállalni olyan mellékszereplőket sem, mint a korábbi évadokban többször megjelenő J.K. Simmons állatias producere, aki levegőt sem tudott úgy venni, hogy valakit ne küldjön el az anyjába a „fuck” szócska káprázatosan ötletes ragozásával. Annak pedig fikarcnyi esélye sem volt, hogy az új évadban megugorják Steve Guttenberg szülinapi zsúrjának megugorhatatlan magasságát.
Ettől még nem állítható, hogy a Party Down elvesztette volna az élét. Közel sem. A vírusutáni időszak bénultsága és az elmúlt 13 év alatt még látványosabban elkurvult Hollywood mocska durván felerősíti a csontrepesztő apátiába és kimiskároló esélytelenségbe örökre beleragadt karakterek menthetetlenségét. A sorozat alkotói pedig továbbra sem félnek attól, hogy megalázzák őket, hogy fájdalmat okozzanak nekik. Azért, mert beletörődöttségük – amiből talán, nagyon talán még tanulhatunk is valamit – mintha felvértezné őket, bárminemű további csalódás ellen. Meg persze azért, mert ez még mindig cefetül vicces. És cefetül ritka.
