Kedvenc vígjáték-sorozatainkat bemutató... khm, sorozatunkban most újabb négy darab, időnként agyondíjazott – két munkahelyi és két családi – sitcom kerül terítékre. Na jó, az egyik nem is annyira családi: van itt Seinfeld-utóélet (Félig üres), a fikciót magasan verő életstílus (Két pasi...), kultikus brit sorozat elamerikázása (The Office US) és természetesen Ron Swanson, aki keveset van a képernyőn, de annál inkább (Városfejlesztési osztály).
Két pasi, és egy fél
Chuck Lorre, Lee Aronsohn: Two and a Half Men / Két pasi – meg egy kicsi
Valamikor vicces volt, mondom magamban. Tényleg az volt. A Two and a Half Men Chuck Lorre tollából ugrott ki. Sitcom-rajongóknak kötelező a Big Bang Theory, ugyanakkor vérbeli tévénézőként valószínűleg találkoztak a Roseanne, Cybill, Dharma & Greg címekkel is. Csilingel már valami?
A Chuck Lorre-produkciók néha tényleg viccesek. A Két pasi két korszakra tagolható: az első nyolc szezon és az éppen futó kilencedik. Az előbbi periódust Charlie Sheen fémjelzi, aki nagyjából önmagát alakítja: a pornóproducer Kovi is zavarba jönne, attól, amit – hivatásos és műkedvelő lányok társaságában – napi szinten a hálószobájában leművel, közben vedeli a whiskyt és vastag kubai cigarettákat szív Malibuban, az óceánparti háza teraszán (a karaktere szintén a Charlie névre hallgat). Az öccse, Alan (Jon Cryer) totális ellentéte a sikeres playboynak: csontkovács, ágról szakadt, zsugori és épp most rakta ki a közös otthon szalaggyepére az asszony. Nyilván a bátyó ajtaján kopog, csupán néhány napra, amiből aztán több évad is lesz. A képhez csatlakozik Jake, Alan fia, aki szimpi pufók gyerekből szép lassan két lábon járó spanglivá növi ki magát. Az első négy szezon könnytörölgetős röhögőgörcseit a nemek harcára építi Lorre, nem kis sikerrel. A mellékszereplők is jól eltaláltak: Alan exe, Judith (akinek a nevét a magyar szinkronban Judie-ra módsították), Charlie privát „sztalkere”, Rose, illetve a házvezetőnő Berta mind-mind életet hoznak a show-ba. A fokozatos laposodás viszont a hetedik évadra már túlzottan is tetten érhető.
A változást Charlie Sheen magánéleti botrányai hozták, amikoris a készítők úgy döntöttek, hogy az elég rizikós főszereplőcsere útjára lépnek. Szerencsére nem csak a színészt, hanem a karaktert is kicserélték, így került a képbe Ashton Kutcher Walden Schmidt szerepében, aki épp öngyilkosságra készül, mert kidobta az asszony. Az Alan-sztori után ez kevésbé vicces helyzet, hiszen olyan, mintha a Big Bang Theory valamelyik karakterét oltanák Hugh Hefnerbe. Európában kicsit savanyúan fogadták az átállást, de az amerikai sitcom-piac óriási sikert könyvelt el ezzel a szereplőcserével. Ízlésekről írhatnánk szép közhelyeket, meleg szívvel azonban csak az első néhány évadot tudjuk ajánlani.
(kb)
Ez nem Seinfeld!
Larry David: Curb Your Enthusiasm / Félig üres
Larry David az egyszeri európai néző számára nem lehet túl ismerős figura, aki viszont szerette a mára már legendássá érett Seinfeldet,az jól emlékszik egyrészt nevére (Jerry Seinfeld mellett ő volt a sorozat egyik kiötlője és a George Costanza-figura inspirációja), valamint hangjára (ő játszotta George főnökét, Steinbrennert, a Yankees csapat igazgatóját, aki mindig csak hátulról látszik). A Seinfeld lecsengése után, 2000-ben kezdte el a Félig ürest az HBO-nál, de aki Seinfeld-humorra tippel, az – legalábbis némileg – téved.
A Curb Your Enthusiasm (szó szerinti fordítása kb. Zabolázom a lelkesedésed) ugyanis a reality-műsorok improvizált pörgősségét hozza össze a mockumentary-k maró gúnyával, s az egész közepén Larry David többé-kevésbé fikcionalizált önmaga áll: egy öregedő, idegesítő milliomos, akinek folyamatosan meggyűlik a baja az élet kis íratlan szabályaival. Ilyen szempontból telitalálat a magyar cím: főszereplőnk végigbukdácsol a dúsgazdag los angelesi sétányokon és állandó perpatvarban van környezetével (ami leginkább szerető, de ingerlékeny feleségét, Cherylt, házasságtörő, pofátlan jóbarát-menedzserét, Jeffet, és annak nejét, a mocskosszájú Susie-t jelenti). Természetesen egy hasonló sorozat tömve van fel-felbukkanó hírességekkel, akik mind saját maguk fiktív verzióját játsszák, így aztán Martin Scorsese-től Ben Stilleren keresztül a Seinfeld csapatáig mindenki megtiszteli Larry David neurotikus világát egy kis időre.
A Félig üres humora abban a hatalmas kontrasztban rejlik, ahogyan Larry David viselkedik, és ahogyan kellene viselkednie a társadalom szerint. Az ő személyes kis etikai kódexe sehogy sem akar passzolni ahhoz, amit elvárnak tőle, így aztán állandóan röhejes szituációkban találja magát, aminek csattanója rendszerint egy leégés és egy savanyú bocsánatkérés. Az örök áldozat LD ezeken a szituációkon keresztül vetít fényt az elkényeztetett kaliforniaiak képmutató társadalmára, hülye elvárásaikra és idegesítő szokásaikra. Minden évadnak van egy nagyobb íve – főcselekménye –, ami végigvonul a tíz epizódon, de a hangsúly az egyes részek szociális jellegű csetlés-botlásain van. És mindez – HBO-sorozatról van szó! – megfelelően zaftos nyelvezettel kerül képernyőre, a legemlékezetesebb talán a harmadik évad záróepizódja, amelyikben minden szereplő egy vaskos káromkodással búcsúzik a nézőktől.
A sorozat hibája a rendszertelensége. Az évadonkénti tíz epizód hébe-hóba bukkan fel a tévében, egyes évek teljesen kimaradtak, így jelenleg csak a kilencedik szezonra vár a nagyérdemű, de hivatalosan még semmit sem tudni róla...
(jbn)
That's What She Said
Ricky Gervais, Stephen Merchant, Greg Daniels: The Office (US)
Hogyha elfogadjuk, hogy a Seinfeld volt az első sitcom, amely lényegében a semmiről szólt, akkor könnyű szívvel kijelenthető, hogy a The Office méltó utódja ennek az ars poeticának. Természetesen most az amerikai verzióról van szó, amely – noha egy angol sorozatból nőtte ki magát (amelyet Ricky Gervais és Stephen Merchant tett le az asztalra) – teljesen más irányba mozdult el az évek során. A sajátos brit humor ugyanis csak úgy tud gyökeret ereszteni a hollywoodi talajban, ha amerikanizálják; e sorozat fogyaszthatóvá tétele Greg Daniels feladata volt (aki többek között a Saturday Night Live és a The Simpsons társszerzője), és láthatóan vérprofi munkát végzett a célközönség kutatását illetően, ugyanis ez a változat máris nyolc szezont megért.
A sorozat mockumentary stílusban forog, és egy papírforgalmazó iroda alkalmazottjainak hétköznapjairól szól. A brit sorozathoz képest itt jól kidolgozott karaktereket ismerünk meg: Michael Scott (Steve Carrell) a „csöppet” szórakozott, szeleburdi főnök, aki nemhogy visszaél a munkatársak valamennyi emberi jogával, de rasszista, nőgyülőlő, műveletlen és beképzelt. Kedvenc szójárása: „that’s what she said”, amelyet minden adandó alkalommal cinkosan belemond a kamerába. Mindenki idegeire megy, egyedül Dwight Schrute (Rainn Wilson) az, aki feltételek nélküli imádattal tiszteli. Persze Dwight is ritka faj: fegyverek arzenálját dugdossa az irodában és többek között saját születésére is emlékszik. Aztán ott van Jim, a tipikus jófiú, aki szerelmes Pambe, a szégyenlős recepcióslányba. Angela az iroda Vesta-szüze (persze, majd kiderül, hogy mégsem), a rendszeresség megtestesítője. Az idős Creedről nem tudni semmit, csak hogy illegális üzletekbe is bele-belebonyolódik, Kevin enyhén agyalágyult, folyton zabál és pornót néz, Phyllis hasonlóan nagydarab és kellőképp ügyetlen, Ryan, az ideiglenes munkás Michael boy-crush-ja, Kelly szexuálisan túlfűtött, Stanley az egyedüli fekete, Oscar meg az egyedüli gay, Toby a humán erőforrásért felel és Michael utálatának tárgya. Az alapszereplőkhöz a szezonok során más és más arcok társulnak, hosszabb vagy rövidebb időre, és mindenkinek megvan a bogara, amitől mi, nézők vagy a falra mászunk, vagy a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
És aztán valamennyien annyira a szívünkhöz nőnek: kiismerjük a szokásaikat, verbális és mindenféle tikkjeiket, tudjuk, hogy mikor miért néznek a kamerába, értjük, hogy mi áll egy vicc mögött. Egyszóval: olyan érzés az Office-t nézni, mintha ennek az ártatlanul őrült közösségnek mi is tagjai lennénk, mintha egy fedél alatt dolgoznánk, nap mint nap. Noha a színészi alakítások jóval az angoloké mögött állanak, és a poénok is elcsépeltnek tűnnek, könnyen szerethetővé válik ez a hangulat. Sajnos, az utóbbi évadokban javarészt kihalt az a fíling, amely az elején akkora nézettséget hozott az Office-nak: Carrell távozása és az elkerülhetetlen ötlethiány miatt a sorozat egy ideje néha szentimentális melodrámába megy át, és azok számára, akik a megjelenés óta követik a Dunder Mifflin dolgozóit, az utolsó részek enyhén szólva nézhetetlenek. De hát ilyenkor mindig be lehet rakni elölről az első szezont.
(kb)
Ugyanaz, önkormányzattal
Greg Daniels, Michael Schur: Parks and Recreation / Városfejlesztési osztály
Kőkemény verseny lehet a sitcomoké, mivel a 2000-es évek sorozat-reneszánsza óta valószínűleg több elkaszált vígjáték-széria van, mint jelenleg is futó, és úgy tűnik, csak a tényleg vicces, eredeti (vagy annak mondott) műsorok maradnak fenn. Furcsa kivétel viszont a Városfejlesztési osztály, amely első ránézésre nemhogy érdekesnek nem mondható, de még erősen plágiumgyanús is. Jóllehet ez most egy divatos dolog, de a sok hasonlóság más műsorokkal nem véletlen, hiszen a sorozat két atyja, Greg Daniels és Michael Schur nem tegnap költötték el első dollárjaikat egy tévészériára. Mindketten részt vettek például A hivatal amerikai változatának (The Office US, lásd fennebb) tető alá hozásában.
Daniels és Schur szinte ugyanazt a formulát vitték át új sorozatukba, amit Ricky Gervais műsorának amerikanizálásával már tökélyre vittek, azaz egy mockumentary-ba oltott szatírát – ezúttal politikai fűszerezéssel. A sorozat főszereplőjét, Leslie Knope-ot a Saturday Night Live-„veterán” Amy Poehler alakítja, mellette olyan, már többé-kevésbé befutott komikus-színészek tűnnek fel, mint Rashida Jones és Aziz Ansari. És ahogy a 30 Rock megalkotta Jack Donaghy-t, a Városfejlesztési osztály is megteremtette a maga túlférfias kult-karakterét Ron Swanson (Nick Offerman) személyében.
A Városfejlesztési osztály helyszíne egy kitalált kisváros, Pawnee – és igen, ez az eredeti angolban is úgy hangzik, ahogy gondoljuk. Itt dolgozik Swanson és csapata, pontosabban főleg a csapat, mivel a főnök megveti a politikát, és legszívesebben a famegmunkálásnak és a intenzív húsfogyasztásnak él. Pawnee önkormányzatának parkokra szakosodott alosztályát valójában a túlbuzgó helyettes Leslie vezeti, aki mindenbe tízezer százalékos lelkesedéssel veti bele magát. Szedett-vedett munkatársai pedig épphogy tudják követni a tempót – nem is beszélve a főnökről. Talán nem is annyira meglepő, hogy az Office-szal való hasonlatosságok a sorozatot ért visszhangokban is megmutatkoznak, ugyanis mindkét szériát ugyanazokkal a kritikákkal szokás illetni, úgymint az unalmasság vagy a sokak számára értékelhetetlen humor. És mi tagadás, a Városfejlesztési osztály fő történetszálai csigalassúsággal bontakoznak ki, humora pedig ugyan meglehetősen abszurd, de kifejezetten indirekt, ami inkább a sorok között bújik meg.
Közvetlenül az indulás után nem sokan nézték a sorozatot, akik pedig mégis, valószínűleg őket is inkább a kíváncsiság fűtötte, mint a rajongás. Lassan azonban beindult Leslie-ék szekere, és mára az egyik titkos favorit a sitcomok mezőnyében. A felfutást jól mutatja, hogy egyre több vendégszereplőt is meghívtak a stábba, úgy mint Louis CK, Rob Lowe (aki később állandó szereplővé avanzsált), Andy Samberg, Patricia Clarkson vagy Paul Rudd. És bár sorozat megsokszorozta kezdeti nem túl acélos népszerűségét, és mind kritikai, mind bevételi fronton szépen muzsikál, de valahogy mégis megmaradt annak a másodvonalbeli, igazi underground sorozatnak, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak az övé. A Parks & Rec valóban csak annak lesz kedvence, aki veszi is hozzá a fáradságot.
(va)
