Larry David esetében még a matek sem konvencionális: sitcomja húsz éve, 2000-ben indult, ám mégis csak a tizedik évadot fejezte be épp az HBO-n.
Legutóbb nyolc évvel ezelőtt írtunk a Seinfeld alkotójának saját vígjátéksorozatáról, s már akkor a lassulás jeleit mutatta. Azóta megvolt öt év kihagyással a kilencedik szezon 2017-ben, most pedig újabb három év kihagyással a – mindezidáig – utolsó, tizedik évad is befejeződött. De amikor a lassulás jeleiről beszélek, csak a produkció felbukkanásának gyakoriságára értem, a tartalmára hálistennek nem: az ugyanaz a senkit és semmit (ideértve önmagát, Larry Davidet sem) kímélő maró gúny, ami a viccek nagy felépítésének végére mégis elintézhető lesz egy vállrándítással.
Ahogy a Félig ürestől megszokhattuk, ezúttal is van egy egész évadon végigvonuló fő cselekményszál, amit az egyes epizódok cselekményei színesítenek és tagolnak. A főszál ezúttal egy „spite store”-hoz, azaz egy dac-kávézóhoz kapcsolódik, amit Larry David egy másik kávézó mellé nyitna, hogy hergelje annak tulajdonosát – ugyanis az ott rendelt kávé nem volt elég forró, de még az asztalok is billegősek merészeltek lenni. Az évad végére – és ez itt nem spoiler – sikerül is felhúznia a bezzegboltot, és ezzel a tettével jobb kritikáját nem is mutathatná a képmutató, tömött pénztárca mellett is unatkozó, a pénzüket kicsinyes bosszúkra és egyéb hülyeségekre költő kaliforniai népségnek. És ez az, amiben mindig is tündökölni tudott a Curb: belülről, hollywoodi gazdagék kellős közepéről küldi jelentéseit arról, hogy menyire romlottak is ők. A parádés az egészben pedig az, hogy sokszor egész nagy arcokat sikerül megnyernie a projekt számára, hogy azok szintén saját nevük alatt szerepelve szintén saját maguk többé-kevésbé fikcionalizált verzióját „alakítsák”, ebben az évadban például Jon Hamm-mel vagy Clive Owennel találkozhatunk, akik szerencsére nem átallnak kicsit hülyére venni magukat.
Az egyes epizódokon belül szintén nagyjából ugyanazt a formulát követi Larry David: egyfajta gazdag, de továbbra is neurotikus George Costanzaként (de csak most látszik meg, hogy pontosan mennyi L.D. van maga Jerry Seinfeld karakterében is!), ahogy nálunkfelé mondják, jódolgában jobbra-balra téblábol Los Angelesben és kéretlenül is osztogatja jótanácsait, beleveri az orrát a más ügyeibe, jóindulatúan (vagy legalábbis nem feltétlenül rosszindulatúan) kötekedik, kíváncsiskodik, és közben a nagyvonalú filantrópia és a zsugoriság jeleit egyszerre képes produkálni. Kekeckedéseivel természetesen mindig magára vonja a politikailag (és minden másféleképpen is) korrekt, „woke” kaliforniaiak haragját, akikkel – talán azért sem, mert New York-i? – sosem tud rendesen azonosulni. Ez kitűnő ürügy arra, hogy korunk témái mind megkapják a magukát, például nemcsak a „Make America Great Again” bézbólsapkát viselő „republikánusok”, hanem a tőlük szó szerint irtózó „liberálisok” is – de az egész Harvey Weinsein-ügy is kap egy fricskát egy zaklatási ügy paródiájában, ami a „spite store” mellett az évad másik főszála lesz.
Van azonban valami rajzfilmszerű a Félig üresben: bármennyire is hajbakap(-na, ha lenne haja) L.D. mindenkivel a környezetéből, a következő epizódra/évadra minden visszarendeződik a régibe, és az őt kísérő (a hollywoodi átlagtól üdítően eltérő, L.D.-hez hasonlóan a saját testi hiányosságaikat nem szégyellő) mellékszereplők ugyanazok és ugyanolyanok maradnak. Ezek közül továbbra is kirí Susie, a jóbarát felesége, akinél mocskos szájúbb, temperamentumosabb házisárkányt talán nem szült még a kisképernyő.
Persze, akik még mindig a Seinfeld után tátongó űrt akarják betölteni a Félig üressel, azok ismét csalódni fognak: a stúdióban, közönség előtt, filmszalagra felvett, sokkal kevésbé improvizatív és a dokumentarizmus vagy a cine-vérité jeleit még írmagjában sem hordozó kultsorozat nem összehasonlítható, és nem is összehasonlítandó a Curb Your Enthusiasm-mel, ami sokkal erősebben törekszik a valós és a fiktív közti határok (látszólagos) eltörlésére, érezhetően improvizatívabb és kevésbé ragaszkodik a saját szabályaihoz. (Ja, és nincs benne Kramer.) Amiben viszont nagyon is hasonlít a Seinfeldre: nincs benne igazi megbánás, nincs pátosz, nincs erkölcsi továbblépés. L.D. az említett vállrándítással ugyan, de látszólag mindig elraktároz valamiféle tanulságot az általa szított zűrzavar csillapodtával – hogy aztán mindig mindent újrakezdjen ugyanúgy, mint egy igazi viccbéli Móricka. És ez a sorozat igazi Hollywood/Amerika-kritikája.
