Míg sokaknak a kovászoskenyér-sütés volt az első karantén legnagyobb teljesítménye, Ethan Hawke egy egészen hiánypótló dokumentumfilmsorozatot hozott össze az HBO-nak. A színész-rendező a pandémia küszöbén különös hívást kapott: Paul Newman és Joanne Woodward legfiatalabb lánya kereste meg azzal, hogy lenne-e kedve kezdeni valamit apja elégetett memoárjának maradékaival.

Hawke a feladat súlyától rémülten, de annál nagyobb lelkesedéssel vágott bele, fogott néhány hozzá hasonló kaliberű kollégát és barátot, a Zoom elé ültette őket és megpróbálta rekonstruálni a két színészlegenda egyedülálló viszonyát, melyhez foghatót azóta sem látott Hollywood.

Paul Newman és Joanne Woodward a klasszikus Hollywood két meghatározó színésze, két „kozmikus árva”, akik közel ötven évig voltak egymás partnerei a vásznon és azon kívül is. Fejenként hatvan kredit fölötti filmográfia, megszámlálhatatlan díj, három gyerek és egy, gyakran hálátlan szakma iránti szenvedély tarkította ezt a házasságot. Ahogy generációjából sokan, Ethan Hawke is az ők filmjeiken nőtt fel, élénken emlékszik, amikor először látta Newman-t és Robert Redfordot fej fej mellett rohanni a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben és még most is órákig tudna áradozni Woodward zavarba ejtően zsigeri alakításáról az Éva három arcában. Kétség sem fér ahhoz, hogy Clea Newman jó ajtón kopogtatott, amikor őt kérte fel szülei különleges viszonyának közönség elé tárásához. Hawke-ot a páros iránt érzett csodálaton túl egy Newman által „megrendelt” interjúsorozat győzte meg a projektről: Stewart Stern forgatókönyvíró beszélgetett a színészlegendáról olyan rendezőkkel, mint Sidney Lumet, George Roy Hill, Martin Ritt, Arthur Penn és Elia Kazan, de megszólalt Joanne, Robert Redford, sőt, Paul volt felesége, Jackie is.

A többszáz órás anyagot tartalmazó interjúkazettákat Paul végül elégette, az átiratok azonban megmaradtak. Hawke tehát kapva kapott az alkalmon, és a kivételes jelentőségű anyagtól megrészegülve felhívta barátait, hogy együtt hozzanak létre valamit a legendás páros emlékeiből. Ennek eredményeképpen a hatrészes minisorozatban nemcsak a rendező lakásának összes belső terét megismerjük, hanem „zoomolunk” többek közt George Clooney-val, Scorsesével, Linklaterrel, Zoe Kazannal és Sam Rockwellel is. Laptopképernyőn nézve tényleg olyan, mintha magunk is részt vennénk ezen a spontán alakult online filmklubon, melynek során Hawke és kollégái egymás szavába vágva (Paul hangja Clooney, Woodwardé Laura Linney), csillogó szemekkel lelkesednek ezért a valóban egyedi párosért, és kezdetét veszi az archív anyagokkal és filmrészletekkel tarkított hibrid hangjáték, ami a Zoom-felvételek miatt nem veszíti el werkfilm jellegét, és következetesen rugdossa a negyedik falat.

Hawke az események kronológiai sorrendjére fittyet hányva, gyermeki kíváncsisággal járja körül a két színész életét, és nem utolsósorban azt, hogy milyen lehetett ennyi szenvedéllyel élni és szeretni Hollywoodban. Bár a film elsődleges fókusza Joanne és Paul rejtélyesen harmonikus viszonya, a rendezőt különálló emberként, alkotóként is érdekli a páros két tagja. Betekintést nyerünk Paul alkoholproblémáiba és azt is megtudjuk, hogy a gyereknevelés miatt feladott karrier az, amiért sokunk számára Joanne neve cseng kevésbé ismerősen. Mindeközben Scorsese lazán sztorizgat valamiről, George Clooney megsimogatja a bernáthegyijét, Sam Rockwell ráciccent egy dobozos sörre, Vincent D’Onofrio pedig demonstrálja, hogy hogyan is működik a method acting.

A sorozat minden egyes kockájáról süt a mozi iránti közös szenvedély, ami a Newman-Woodward páros életét is körberagyogta. A több mint hatórás anyag nemcsak a páros egymással és a színészettel való viszonyát járja körül, hanem gyerekeikhez fűződő idilli és tragikus szálait is, sőt, emellett nagy figyelmet szentel karitatív munkájuknak és Paul politikai szerepvállalásának is. A mai Hollywood meghatározó színészei által életre keltett interjúk két nagyformátumú ember portréját rajzolják meg, az alkotók lelkesedése pedig annyira ragadós, hogy egyszerűen lehetetlen nem beléjük szeretni, újra és újra. Idealizálás ide vagy oda, mindig van egy visszaemlékezés, egy fotó, egy gesztus, ami által a sorozat emberivé, esendővé és kevésbé csillogóvá teszi őket.  Tündérmeseszerű románcuk mögött ott bújik az élet, mindkét színészt bőven érte csapás szakmai és magánéleti szinten egyaránt. Ennek a fájdalma elsősorban a filmben szintén megjelenő lányaik elmesélésein keresztül jelenik meg, akik által egy másik típusú, gyakran egészen zavarba ejtő személyesség kerül előtérbe.

A The Last Movie Stars nemcsak a páros szakma és egymás melletti hihetetlen kitartását, hanem Hawke rendezői tehetségét és is dicséri. A sorozat ügyesen kikerüli a beszélőfejeket meg archív anyagokat ötvöző dokfilmek csapdáit, a Zoom-felvételek „werkfilmes” hatásával újszerűséget kölcsönözve a műfajnak, ráadásul a giccstől is megmenti azt. Hawke maga is próbálja megfejteni, hogy miről is szóljon ez a sorozat, amikor annyi mindenről szólhat, ez a folyamatos reflexió pedig a nézőt is gondolkodásra készteti. Az anyag legnagyobb ereje tehát ebben – a színész-rendező személyes érintettségében, már-már megszállottságba hajló, töretlen lelkesedésében – rejlik. Az utolsó epizódban Zoe Kazan megkérdezi Hawke-tól, hogy mit tanult magáról a sorozat készítése közben. Hawke válasza helyett hirtelen vágás, Newman és Woodward unokáival készített interjúrészleteket látunk, a már felnőtt gyerekek pedig csak a nagyszüleik egymás és családjuk iránti szereleméről mesélnek, a hírnévről semmit. Hawke végül Tennessee Williams szavaival menti ki magát, miszerint „csak a szeretet menthet meg minket.” Ezt pedig Joanne és Paul kivételes házasságánál semmi sem igazolja jobban.