Rózsa János Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, producer, érdemes művész, és Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, énekes, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja voltak a 22. Filmtettfeszt vendégei. A Magyar mesterművek szekció keretében október 6-án vetítették a Rózsa János által rendezett Pókfocit, amelynek egyik szereplője Halász Judit volt, s szintén aznap láthatta a közönség Szabó István Szerelmesfilm című alkotását, amelyben az egyik főszerepet Halász Judit alakította. Velük beszélgettünk a fesztivál második napján.
Több mint negyven évvel ezelőtt készült a Pókfoci, mégis, amikor újranéztem, úgy éreztem, hogy szinte semmi sem változott azóta. A sors fintora, hogy épp a kolozsvári vetítés előtt egy nappal Magyarországon hatalmas méretű tüntetés volt az oktatás megmentéséért, ahol egyaránt jelen voltak pedagógusok, szülők, diákok. Filmjeiben sokszor foglalkozott gyerekekkel, pedagógusokkal, oktatási témákkal, elég megemlíteni a Pókfoci mellett az 1966-os Gyerekbetegségeket vagy az 1971-es Tanítókisasszonyok című rövidfilmet. Vajon ha Rózsa János most készítene egy hasonló jellegű filmet, miről szólna?
Rózsa János: Nem sokat tudnék hozzátenni a témához. Ebben a filmben tényleg vannak olyan jelenetek, amelyek eléggé visszaszólnak a mába, nem beszélve arról hogy az oktatásügy ugyanolyan csődben van, mint akkor, fontos dolgokról ugyanúgy nem lehet beszélni az iskolában, mint akkor, csak álproblémákról. Direkt nem használnám azt a szót, hogy diktatúra, de az, ami ebben a filmbeli iskolában zajlik, tulajdonképpen lenyomata az akkori társadalomnak. Ha egy film működik, akkor az ember mindig talál olyan dolgokat benne, amelyek emlékeztetik a mai életére is. Ha nem, akkor a film már annyira megöregedett, hogy nem érdemes nézni.
Ha már páros interjú, ehhez a témához kapcsolódva bevonnám Halász Juditot is. Több, a férje által rendezett filmben ön is pedagógusként, oktatóként jelenik meg, énekesként pedig tudjuk, hogy mekkora rajongótábora volt és van a gyerekek között. Szakmai életük egy szelete tehát a gyerekekhez, a fiatalokhoz kötődik. Ez hogy alakult így, házastársként egymástól bevonzották?
RJ: Úgy, hogy mind a ketten a gyerekek pártján vagyunk.
Halász Judit: Mert az még tiszta helyzet, tiszta lap. A gyerekeket kicsit befolyásolhatják a felnőttek, de előbb-utóbb a saját tapasztalatuk alapján meg fogják tudni ítélni, hogy merre menjenek. Persze különbözőképpen lehet befolyásolni őket. Én például a versekkel, amelyeket megzenésítünk, és amelyeket eléneklek. És ezáltal talán kialakul a költészet, az irodalom iránti vonzalmuk. Érdekes, hogy egy idő után, már felnőttként, sokan rájönnek, hogy azok az óvodás kori versek, nem is annyira óvodás dolgokról szólnak, hiszen lehet értelmezni felnőtt módra is.
RJ: A gyerekeknek nincsenek előítéleteik, és ha pár év múlva kezükbe kerül ugyanaz a könyv, vers, vagy bármi, akkor rájönnek arra, hogy több jelentése is van a dolgoknak, másként értelmezem ugyanazt gyerek koromban, kamasz koromban, vagy később. Egyébként gyerekekkel foglalkozni végül is szerintem misszió. Csak következetesen kell csinálni.
Az ön filmrendezői karrierjében volt 14 évnyi szünet, nem készített filmeket, bár producerként részt vett projektekben. Ez minek köszönhető?
RJ: Én úgy gondoltam, hogy addig fogok foglalkozni a fiatalok gondjaival, problémáival, amíg értem, hogy mi a bajuk. Aztán eljött egy idő, amikor kezdtem nem érteni, akkor jött egy kis szünet. Tulajdonképpen vannak témák, amelyekkel szívesen foglalkoznék most is, csak ez nem érdekli azokat, akik ma Magyarországon pénzt adnak a filmekhez. Ma valami olyan szempont uralkodik, amit én nem értek pontosan. Aztán majd kiderül tíz év múlva, hogy készültek-e olyan filmek ebben az időszakban, amelyek időtállók, vagy sem. A magam részéről én kísérleteztem, de teljesen külső szempontok szerint ítélték meg a dolgot.
Ha jól értem, akkor szívesen vállalna filmkészítést, ha nem ilyen lenne a finanszírozási rendszer.
RJ: Igen. Két szempontom van, az egyik, hogy negyven napig még állva tudjak végigcsinálni egy forgatást, a másik pedig, hogy még jár az agyam. Tehát ameddig ez a két dolog működik, addig szívesen vállalnék. Volna is miről. Például nagyon szívesen megcsinálnám Mikszáth Új Zrínyiászát. De nem hiszem, hogy szóba kerülhet.
Próbálkozott vele?
RJ: Halovány kísérletet tettem már, de még egyszer meg fogom próbálni. Volt egy másik témám is, ami 1944-ben játszódik Magyarországon, és arról szól, hogy a gazdag emberek könnyebben vészelték át a vészkorszakot, mint a szegények. Ez ma már történelemnek számít, de aztán eljött az idő, amikor kiderült, hogy az arab világban is a gazdag emberek könnyebben átvészelik a háborús időszakot, mint a szegények. Most pedig a 21. században Ukrajnában ugyanaz a helyzet ezzel a katasztrofális háborúval. De erről valamiért nem akarnak filmet látni. A filmötletemről például nem azt mondták, hogy nem jó, hanem azt, hogy túl sok a zsidó téma a magyar filmekben, nem kell több. Valóban volt 4-5 ilyen témájú film az elmúlt időszakban, de hogy három-négy évvel ezelőtt elhangozzon ilyen érv egy film elkészítése ellen, azt a numerus clausus idején elfogadták, de most rosszul hangzik.
Önt mikor kérték fel utoljára, hogy játsszon egy filmben?
HJ: A Csiribiriben.
De az 2009-ben volt.
HJ: Hát, azóta nem. De már azért meggondolnám, hogy mi az, amiben játszanék.
RJ: Egy rövidfilm erejéig azért összehozták Bálint Andrással. Az jópofa dolog volt.
HJ: Ennek a filmnek a hivatalos bemutatóján a fő sikert az aratta, hogy milyen jó páros vagyunk, milyen jól összeillünk a moziban. De aztán ennek nem volt folytatása. Sőt, ötletünk is volt arra, hogy a Szerelmesfilmnek érdemes lenne elkészíteni a folytatását, de nem volt rá vevő.
Szerelem és vasfüggöny – Szabó István: Szerelmesfilm (1970)
Szabó István első három filmje generációs közérzetet közvetítő alkotás. Az „így jöttem”-trilógiájának záró darabja, a Szerelmesfilm is a történelem (második világháború, 1956-os forradalom) emberi sorsokat alakító hatásáról mesél.
Évtizedekkel ezelőtt készült filmjüket vetítették most a Filmtettfeszten, milyen érzésekkel jöttek ide?
HJ: Nem ismertük ezt a filmfesztivált, és kíváncsiak voltunk rá, mert Kolozsvárra mindig nagy szeretettel jövünk.
RJ: Mindig nagyon érdekes megfigyelni, hogy egy 40-50 évvel ezelőtt készült film egyáltalán működik-e még, ráadásul egy másik országban, ahol – még ha rokon ország is – talán más a közönség.
HJ: Abban az időben ugyanazt éltük meg, de bizonyos szempontból nagyon másként. És hát a történelem összeköt bennünket, az erdélyi magyarsággal meg pláne.
Gondolom tudja, hogy Erdélyben is rajonganak önért, gyerekek, szülők, nagyszülők ugyanúgy szeretik a dalait, a filmjeit, sajnos színpadi munkáit kevésbé ismerik, érthető okok miatt. Ön ezt hogyan éli meg?
HJ: Én jó viszonyban vagyok az emberekkel. Bármelyik korosztállyal, most már merem ezt mondani. Addig, amíg nekem nem volt gyerekem, és amíg ő nem került a saját kamaszkorába, addig féltem bizonyos korosztályoktól. De aztán megismertem őket. Most meg már az unokáim révén is megtapasztalom ezt az általam félt korosztályt. Én már sok mindent megtapasztaltam, és a tapasztalat tudást adott nekem. És persze, szívesen veszem, ha szeretnek az emberek. De az az igazság, hogy ha igazán pihenni akarok és ki akarok kapcsolódni, akkor elmegyek olyan országba, ahol nem ismernek. Jobb olyan helyre menni ilyenkor, ahol a kutya se tudja, hogy ki az a Halász Judit.
Önnek...
RJ: Nekem ilyen gondjaim nincsenek.
Nem ezt akartam kérdezni, de értékelem a poént, jót nevettünk. Szóval, azt szerettem volna kérdezni, hogy önnek volt-e bármiféle indíttatása arra, hogy színházban is rendezzen?
RJ: Igazából nem vágytam rá. Én sokkal jobban szeretem azt, amikor a semmiből születik valami, és az alapötlet is tőlünk származik, minthogy adaptálni egy olyan színdarabot, amit ugyan nagyon szeretek, de már megcsinálta ez is, az is, meg amaz is, és akkor most azon kéne törjem a fejem, hogy hogyan legyen kicsit más. Amit viszont nagyon irigylek a színházban, hogy milyen remek színészekkel lehet dolgozni. Az mindig nagyon jó élmény, amikor olyan csapattal van együtt az ember, akiknek, ha ad valamit, akkor még többet kap vissza.
Gondolom ezt filmrendezőként is megtehette.
RJ: Persze. Például a Pókfocinál az volt az érdekes, hogy több vidéki színész játszott benne, olyanok, akikkel nagyon ritkán találkozott egy rendező annak idején. Erdélyi színészekkel is dolgoztam, Lohinszky Loránddal például. De egyik filmemben Fábián Ferenc és Bencze Ferenc is játszott. És mire a film bemutatójára sor került, addigra már Fábián, mondjuk úgy, hogy gyanús körülmények között, meghalt. Remekül lehetett velük dolgozni. Amikor összejön egy jó csapat, nagy öröm a filmkészítés.
A Pókfociban elég sok amatőr gyerekszereplő volt, valahogy rendet kellett rakni, összehangolni a színészekkel. Jutkának több jelenete is volt velük, az a színésznek is komoly erőpróba, mert a gyerek, ha jó, akkor nagyon természetes, nem alakít, és hogyha a színész nem veszi észre, hogy neki is ugyanolyan természetesen kell viselkednie és nem „játszani”, akkor ott nagyon nagy bajok tudnak lenni.
A filmjei elkészítésekor soha nem ütközött cenzúrába? Vagy eleve virágnyelven készültek ezek a filmek, hogy átcsússzanak?
RJ: A Pókfoci esetében fél évig gondolkoztak rajta, hogy csinálhatom vagy nem, és szívattak, ide kellett menni, meg oda, el kellett magyarázni, hogy nem a tanárok ellen készül a film stb. De utána változtatás nélkül elfogadták a forgatókönyvet. Vagy például emlékszem, hogy a legelső filmünkben, amit Kardos Ferivel együtt csináltam, a Gyerekbetegségekben volt egy jelenet, amikor egy börtönből ki akar jönni egy fickó. Tudtuk, hogy ha azt beírjuk a forgatókönyvbe, akkor abból nincs film. Nem írtuk be, ennek ellenére leforgattuk. Ehhez azért kellett egy stáb, aki együttműködik, kellett egy gyártásvezető, aki ezt nem akadályozza meg. Ebből végül volt probléma az elfogadásnál, mert azt mondták, hogy ez nem volt benne a forgatókönyvben, de aztán kiderült, hogy nem olyan nagy baj, és átcsúszott. Innen kezdve már csak az volt a kérdés, hogy működik-e vagy nem a film, a Gyerekbetegségeket pedig megvette 25 ország, tehát akkor nincs baj.
És mivel a magyar kultúrpolitika azt próbálta bizonyítani, legalábbis „filmvonalon”, hogy Magyarországon nyitott kultúrpolitika van, segítették a film külföldi útját. Minden film gyakorlatilag járta a világot, itthon pedig legfeljebb annyi történt, hogy kevés moziban és rövid ideig vetítették. De nem volt olyan probléma, hogy emiatt nem csinálhatta meg valaki a következő filmjét. A Tanút például több időre betiltották, de ez nem azt jelentette, hogy Bacsó Péter nem csinálhatta meg a következő filmjét. Mi is úgy dolgoztunk az Objektív Súdióban, hogy amikor forgattunk egy filmet, már megvolt a következő forgatókönyv. Egyik évben Szabó István készített filmet, másik évben én. Én vágtam az ő filmjét, ő volt az én dramaturgom. Szóval, együttműködött a csapat, és viszonylag olajozottan ment minden. Persze, mindig voltak problémák, ezeket mindig ki kellett valahogy dumálni.
Pályája kezdete óta a Vígszínház tagja, jelen pillanatban is aktívan részt vesz a társulat munkájában. Ritkaságszámba megy, hogy valaki ilyen hosszú ideig egy színháznál tevékenykedjen, mennyire jó ez?
HJ: Nem biztos, hogy jó, de én most már ennél maradok. Az idők folyamán rengeteget változtak a partnerek, megváltozott a társulat. Abból a korosztályból, akikkel én indultam, csupán öten vagy hatan vagyunk a Vígszínháznál, mindenki más változott és változik körülöttünk. Rengeteg vendégrendező jött hozzánk, szóval változott körülöttem a színház. Az épület maga pedig olyan, mintha beszívta volna magába azoknak az igazi nagy színházi személyiségeknek a stílusát, a levegőjét, ez pedig érzékelhető. A Vígszínház a legnagyobb prózai színháza Magyarországnak, és talán a legszebb is. Természetesen voltak olyan időszakok, amelyek nekem nagyon nem kedveztek, egy darabig éreztem, hogy el kellene mennem. De aztán arra gondoltam, miért én menjek el, menjen el az, aki miatt nem kedvez nekem ez a helyzet. Az igazgatók változtak, én meg ott ragadtam.
RJ: Kicsit a témához kapcsolódva elmondanám, hogy annak idején, amikor Magyarországon száznál több tévéjáték, tévéfilm készült, akkor a különböző színházakban tevékenykedő színészek – sajnos többnyire csak a pestiek, nagyon kevés vidéki – találozhattak egymással. Tehát annak ellenére, hogy Jutka a Vígben játszott, különböző tévéjátékokban együtt dolgozhatott az akkori nagy nevekkel, barátságok, szakmai kapcsolatok születhettek, ez nem volt ritka. Ma a legnagyobb probéma szerintem – de lehet, hogy nincs igazam –, hogy a színészeknek nem igazán van lehetőségük a tévében megjelenni, esetleg reklámokban, vagy újabban vannak sorozatok, van amelyik működik, van amelyik borzalmas. De ha a néző, akár Budapesten, akár vidéken, nem látja ezeket a színészeket, akkor nem fogják keresni őket a moziban sem. Amikor egy színészt megszerettek a tévében, és utána bemutattak egy-egy filmet, amiben ő játszott, akkor már elment megnézni őt a moziban is, vagy akár a színházban. Ez nagyon hiányzik mostanában és a fiatal nemzedék nem nagyon tudja megmutatni magát.
Térjünk vissza kicsit az ön által rendezett filmekre, amikor házastársként együtt dolgoztak a forgatásokon, félre tudták tenni a magánéleti részt?
RJ: Maximalista vagyok, úgyhogy én félre tudtam. Jutka nem tudom, hogy gondolja.
HJ: Igazán nagy vitáink nem voltak. De nem is nagyon kellett különválasztani a családi dolgokat, mert bármit csináltunk napközben, arról beszélgettünk este is.
RJ: Az nagyon fontos, hogy kívülről tudja nézni az ember azt, ami a kamera előtt történik, mert ha nem, akkor félre tud csúszni minden. De ez az egész társaság, akikkel leginkább együtt dolgoztunk Kardoson keresztül Szabóig tulajdonképpen baráti társaság volt, akikkel napi kapcsolatban voltunk, akikkel állandóan ki tudtuk cserélni a gondolatainkat, magunkról, az idősebb nemzedékről, akiket természetesen nem sokra tartottunk, mint ahogy valószínűleg most is így van. De ezek mind valahogy természetesen jöttek.
Többször szóba került Szabó István neve. Amikor kiderült az ügynökmúltja, önt ez hogyan érintette?
RJ: Én ma is úgy gondolom, hogy ha én 18 éves koromban ilyen helyzetbe kerültem volna, hogy egy pisztolyt nyomnak az oldalamhoz, bevisznek a börtönbe és azt mondják, nem lehetek filmrendező, én is aláírtam volna bármit. Hogy aztán az aláírás után hogy viselkedem, az más kérdés. Nagyon nagy különbség, hogy valaki 1957-ben kényszerül ilyesmire, vagy jóval később, amikor erre már nem lett volna szükség.
