A sokoldalú és hihetetlen gyorsasággal rendező Soderbergh ezúttal a kémfilmek alműfajához nyúlt, több-kevesebb sikerrel. A Fekete táska sikkes, fordulatos és átgondolt, de túlságosan „élére vasalt” – csak a lüktető ritmus és a karakterek varázsa hiányzik belőle.

A jól bejáratott klasszikus hollywoodi alapműfajokhoz képest – a melodrámától a (hóbortos) vígjátékig – a kémfilmek alműfaja valahogy mindig a partvonalon mozgott. Pedig a klasszikus kémfilm egyike azon műfajoknak, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy kidomboruljanak az álomgyár önazonos elemei. Gondolhatunk itt a karizmatikus öltönyös férfiak és kifogástalan divatérzékkel rendelkező nők találkozására, a tőrbe csalások és leleplezések feszült játékára vagy a politikai ellenségképzés gyakorlatára. Amíg a kortárs kémfilmtermés egy kis része demitizálni próbálja a kémmunkáról kialakított elbűvölő képet (ld. Suszter, szabó, baka, kém; Égető bizonyíték vagy Utolsó befutók), addig a másik oldal éppen azon dolgozik, hogy életben tartsa a mítoszt, gyakran akcióbetétekkel és vígjátékelemekkel felspékelve a kémsztorit (ld. Kingsman: A titkos szolgálat; Az U.N.C.L.E. embere; Argylle – A szuperkém). A hihetetlen sebességgel rendező Steven Soderbergh legújabb filmje utóbbi kategóriát népesíti, bár kortársaival ellentétben úgy desztillálja a műfajt – a megkoreografált bunyók és humoros (meta)elemek kivonásával – hogy filmjében tisztán az aranykor eleganciáját lássuk viszont. A Fekete táska sikkes, fordulatos és átgondolt, de összességében túlságosan „élére vasalt” – csak a lüktető ritmus és a karakterek varázsa hiányzik belőle.

George Woodhouse (Michael Fassbender) brit kém új megbízást kap: ki kell derítenie, hogy ügynöktársai közül ki próbálja éppen szabotálni a Severus kódnévvel ellátott szupertitkos programot. A gyanúsítottak listáján szerepel felesége és munkatársa, Kathryn (Cate Blanchett), valamint további, kiberbiztonsághoz köthető kollégák és ügynökök (Marisa Abela, Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page) is. A feladat nemcsak a rejtély tekervényessége miatt, hanem magánéleti okokból kifolyólag sem egyszerű. Hiszen az aktuális „munkaügy” egyben párkapcsolati próba is George és Kathryn számára, akik ráadásként egy olyan szakmában lavíroznak, ahol a titkolózás és hazugság egyrészt hétköznapi, másrészt gyakran kutyakötelesség.

A Fekete táska igazi titkosügynöke azonban maga Soderbergh, aki sokadjára végzi el a rendezés mellett a fényképezés és a vágás feladatait is – utóbbi kettőt szülei neve mögé bújva. Soderbergh gyakran ismétlődő alkotógárdájából kiemelendő még a filmzeneszerző David Holmes (az Ocean’s-trilógia rajongói örülhetnek, hogy a Fekete táskában is stílusos jazz-funk kombináció szól) – és David Koepp, aki a Kimi és a Jelenlét után harmadjára írt forgatókönyvet a rendezőnek. Az előző Koepp-Soderbergh kollaborációkhoz hasonlóan itt is 90 perces játékidőt kapunk, ami kifejezetten üdítőnek hat napjaink túlnyújtott műfajfilmjeihez képest. A poén, hogy a film tempója még így is leül, hiszen egyes jelenetek (ilyen a karaktereket bevezető vacsora) aránytalanul hosszúra nyúlnak.

A dialógusközpontú cselekményvezetés szépen egyengeti a kémrejtvény kibontását és megfejtését, de mindeközben a karakterek valahogy a perifériára szorulnak. Mintha a történet szereplői olyan sakkfigurák lennének, amelyek a megfelelő időben a megfelelő narratív információt kell, hogy átadják – semmi többet. A Fekete táskában nincs jellemfejlődés, nincsenek morális dilemmák – és egy sikkes kémfilmből mindezen elemek hiánya nem is feltétlenül okozna feldolgozhatatlan űrt – ha legalább a figurákkal együtt töltött idő élvezhető volna. A mellékkarakterek egy-egy sematikus hőstípusba terelődnek – a titokzatos (kém)nő, a perfekcionista ügynök, a hedonista ügynök, a rosszfiúkra bukó okos lány – de a megszokottan jól működő klisék itt varázstalanok maradnak.

A többi karaktert sújtó „átok” a házaspárt is eléri, bár velük kapcsolatban akadnak pozitív aspektusok. Egyrészt maga a casting arra mutat rá, hogy Hollywood immár nem kizárólag fiatalokat vagy üde lányok és középkorú férfiak párosát tudja elképzelni szerelmes kémekként (touché, Hitchcock), hiszen Cate Blanchett és Michael Fassbender egyaránt középkorúak. Másrészt Koepp forgatókönyve nem várt módon pukkasztja ki a feltételezhető házastársi konfliktus lufiját. Túl a kémsztorin, nem is burkoltan, a Fekete táska valójában a házasság és partnerség intézményéről szól, rávetítve a kémszótár egyes elemeit – mint a lojalitás, elterelés vagy megfigyelés – az ügynökök magánéletére. A nukleáris világválság veszélye így nem több háttérzajnál, az igazi tét a szerelmi kapcsolatok fenntarthatóságában rejlik.

Soderberghtől talán jogosan lehetett volna többet várni, a Fekete táska csak az elmúlt évek rendezéseit tekintve is középkategóriás alkotás, de ezzel együtt nem vállalhatatlan állomása az életműnek. Adottak a kémfilmekhez méltó cseles fordulatok, ámulhatunk az elbűvölő belsőépítészeten és a stílusos effekt-lámpákon, alkalomadtán pedig egy nyugalmazott Bond-ügynököt (Pierce Brosnan) is elkaphatunk a vásznon. Persze ha választani lehet – és elvarázslóan kémkedő házaspárra vágyunk – még mindig Lubitsch és a Lenni vagy nem lenni a garantált befutó.