Az Argylle kettős játékot űz, mint egy jó kém: addig jár át a fikció és valóság, kémfilm és annak paródiája között, hogy már nem is érződik igazinak.
A valóságból táplálkozik a fikció, vagy a fikcióhoz idomul a valóság? Az Argylle: A szuperkém szétszálazhatatlan kuszasággá dagasztja a kérdést. Elly Conway (Bryce Dallas Howard) kémregényeket ír, amelynek fordulatai gyanúsan egybeesnek a valós eseményekkel. Honnan meríti az ihletet – meg tudja jósolni a jövőt? A repülésfóbiás, macskás nő egy valódi kém, Aiden (Sam Rockwell) és egy áruló szervezet játszmájában találja magát, miközben folyamatosan az általa teremtett szuperkémről, Argylle-ről (Henry Cavill) hallucinál. Feladata, hogy folytassa a könyvét és Aiden győzedelmeskedjen, hiszen a jelek szerint minden úgy alakul, ahogyan ő megírja. Mi rejlik az agyunk mélyén, meddig ér a képzelet és hol kezdődik a valóság?
Matthew Vaughn közhelyekből építi fel az Argylle-t: a filmben szereplő kémtörténet és maga a film is olyan, mint amilyenek a kémtörténetek lenni szoktak. A kémregény szerzője, Elly Conway is olyan, mint ahogy egy kémregény szerzőjét elképzeljük. És mivel felismerjük a sémákat, pont olyan prototipikus nézőkké válunk, mint amilyeneket a kémtörténetek megalkotói maguk elé képzelnek a munkájuk során. Vagy éppen a kémtörténetek megalkotói és fogyasztói is olyanok, amilyeneknek a felettünk álló Elképzelés, egy magasabb törvényszerűség elképzeli őket.
Van értelme? Nem biztos.
Az Argylle eleinte az olyan, mint a Fejbenjáró (Ruby Sparks) vagy a Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo): vágyott ábrándjainkat dobja be a szürke valóságba, amitől az átitatódik vérbő romantikával, tehát a kettő közti határvonal elmosódik – legalábbis a főhősök számára. Slusszpoénként az Argylle marketingesei még egy könyvet is kiadtak Argylle címmel, ami azonban nem egy, a film alapjául szolgáló valódi könyv, hanem a filmben szereplő fiktív kötet. Pontosabban nem is fiktív, hiszen létezik, bárki a kezébe veheti – magyarul is. Viszont a pletykákkal ellentétben nem Taylor Swift írta. Vagyis ki tudja… Az Argylle cselekményének részleteit viszont joggal tartották titokban az alkotók, ugyanis a képzelet megelevenedése itt valóban illúziónak bizonyul, és egy ponton új keretezést kap a film. Mégsem egy posztmodern játékban vagyunk, hanem valamiféle valóságban. Ekkorra azonban már annyira eluralkodtak rajta az agyonhasznált kémfilmes elemek, hogy lehetetlen eldönteni, mit mennyire érdemes komolyan vennünk. Az olajtócsában, késeken korcsolyázva lövöldözést nagyjából ugyanannyira, mint a hekkerkedést, a hipnózist vagy az arab mesevilágot.
Az Argylle tehát közhelyekből építkezik, pontosabban Elly Conway élete építkezik közhelyekből (ami később kellő indoklást kap). Vékony jégen járunk, s a fogadtatás alapján a film pont emiatt (és a látványvilága miatt) veszíti el a nézőinek nagy részét. Mire azonban belefulladna a toposzokba, beindulnak a csavarok: ki kivel van, kinek higgyünk, kicsoda egyáltalán Elly Conway? Ezt már fárasztóbb követni, de a jó hír, hogy nem is kell: a dilivonat száguld magától.
Az Argylle azt várja, hogy leleplezd, és hogy magad is lelepleződj: pont erre vágysz. Elly Conway könyvei a szándékai szerint komoly kiadványok, mégis kémfilmparódiának tűnnek, mert kiismerhetőek. A „valóság” azonban nem kevésbé parodisztikus és kiismerhető, noha Aiden felhívja a figyelmet Elly regényeinek pontatlanságaira. Mintha Matthew Vaughn ezúttal a paródia paródiáját készítené el: az erős kezdődarab után egyre barokkosabbá, üresebbé és olcsóbbá váló Kingsman-filmek után itt egy olyan kémvígjáték, amely már nem is akarja, hogy komolyan vegyék. Miközben mégis érdemes megpróbálni: a paródia paródiája az igazság. Marx óta tudjuk, hogy a történelem ismétli önmagát, csak közben a tragédiából komédia lesz. De mi lesz a komédiából? Valami meta-dolog. Ami után érdemes mindent lenulláznia egy alkotónak, és teljesen újrakezdenie az építkezést. Ezt Vaughn pontosan tudja: valószínűleg legközelebb sci-fit rendez Courage címmel.
A kémfilmek bosszúállója – Matthew Vaughn: Kingsman: The Secret Service / Kingsman: A titkos szolgálat
Azon kémfilm-rajongók, akik a legutóbbi JB-inkarnációkból (James Bond és Jason Bourne, meg persze Jack Bauer) hiányolták a brutalitás és a realitás által elnyomott öltönyök-szép autók-még szebb nők részeit a titkosügynökségnek, most fellélegezhetnek: a posztmodern popkultúra meglepően nívósan készített egy vélhetően folytatásokat is szülő, aktuális témákat is felvető kémfilmet, amiben ugyanakkor a realitás és a brutalitás is talpig elegáns.
A Kingsman előtt is előszeretettel forgatta ki a műfajokat (Ha/Ver / Kick-Ass, Csillagpor / Stardust), ezúttal azonban nem saját forgatókönyvből, hanem a nem túl ismert Jason Fuchs (Pán, Wonder Woman) munkájából dolgozott. Fuchs mindent bevetett, hogy bizonyítson, ezért is lehet ennyire izmozós a végeredmény, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató az Argylle. A jobb Vaughn-filmek újszerűségét és coolságát hiába keressük benne, ízléses humort, testpozitivitást és elgurult gyógyszer mellett rendezett akciójeleneteket viszont találhatunk. Az Argylle rajzfilmesen eltúlzott világában a körtealkatú Bryce Dallas Howard és az öregecske Sam Rockwell igazinak tűnik, éppen ezért szerethetőek. Ők horgonyozzák le a filmet, ők vezetnek végig ezen az őrületen, hogy aztán a stáblista utáni jelenetből megtudjuk: mindez jobban be volt ágyazva Vaughn univerzumába, mint gondoltuk.
