Ha valaki esetleg már végképp leírta volna magában a Warner DC-ciklusát, az valószínűleg a Wonder Woman megtekintése után sem fog sokat módosítani a véleményén. A csodanő első önálló, egészestés kalandja ugyanis a „jó" minősítést kizárólag annak fényében érdemelhetné ki, hogy nézhetőbb, mint Az acélember, a Batman Superman ellen és a Suicide Squad együttvéve.
Annak ellenére, hogy a Wonder Woman is szépen besorol a DC azonos univerzumban játszódó szuperhősfilmjei közé, szerencsére csak nagyon lazán kapcsolódik Superman, Batman és Joker elbaltázott CGI-pornóihoz. Konkrétan annyiban, hogy az egész sztori egy baromi hosszú flashback. Diana Prince, vagy ismertebb nevén Wonder Woman egy Bruce Wayne-től kapott csomag hatására nekiáll nosztalgiázni a Themüszkira szigetén töltött gyerekkorán, az anyjától hallott, görög istenségekről szóló históriákon, meg azon, hogy miként igázta le az első világháborúban a gonosz német ármányt szerelme oldalán harcolva.
Mindez − elvégre mégiscsak egy harcias amazon a címszereplőnk − erősen feminista köntösbe van bújtatva. Miközben a csodanő és szerelme, a brit hírszerzésnek dolgozó amerikai kém, Steve Trevor (Chris Pine) elhatározzák, hogy a felsőbb parancs tiltása ellenére is megakadályozzák, hogy az ördögi Ludendorff tábornok és jobb keze, az agyagarcú Méreg professzor kénalapú gyilkos gáz bevetésével folytassák a háborús vérontást, egymást érik a házasság intézményét, a férfiközpontú világműködést, vagy éppen a klasszikus, konzervatív, kizárólag férfi-nő leosztást preferáló gondolkodásmódot megcélzó fricskák. Elég menő húzás volt a Warnertől, hogy ezért direkt női rendezőt kerestek a projekt élére. A női sztorikhoz már csak a 2003-as A rém (Monster) című filmje miatt is vonzódó Patty Jenkins pedig tisztességesen le is vezényli ezt a szűk két és fél órás eposzt úgy, hogy a férfitekintetet csak ritkán szolgálja ki azzal, hogy engedi időzni a kamerát Gal Gadot csinos idomain.
Az is a javára írható a Wonder Woman kreatív stábjának, hogy érezhetően törekedtek arra, hogy kikerüljék a háborús filmek egyik nagy toposzát, az arctalan ellenséget. Itt nem a német hadsereg van megtéve főgonosznak, hanem egy háborúfétises őrült tábornok és női segítője (így nem lehet megvádolni a filmet azzal sem, hogy túlságosan démonizálná a férfi nemet), az pedig többször is elhangzik főhősnőnk szájából, hogy ha végez ezzel a két ádáz gaztevővel, az felszabadítja az egyébként rendes németeket Árész, a háború görög istene befolyása alól.
Persze, azért ne higgyük, hogy a politikailag korrekt máz esetleg többdimenziós, hús-vér karaktereket, vagy érdemi mondanivalót is rejt a Csillagok között (Interstellar) és az Érkezés (Arrival) után ismételten előcitált és hányingerkeltően közhelyes „csak a szeretet mentheti meg a világot"-zárótétel mellett. A szereplők karakterívei elsikkadnak a menő zenei témára vágott, remekbeszabott, időlassítással látványosabbá varázsolt kardozós-nyilazós-lövöldözős-robbantgatós jelenetek CGI-tűzijátékában. Ez pedig azért fájó, mert az iszonyatosan hosszú játékidőben borzalmasan sok az álmosító üresjárat, és ahelyett, hogy a szereplők arról pofáznak, milyen kegyetlen dolog is a háború, meg hogy az ember alapvetően nem jó, egy kicsit jobban is megismerhettük volna a fő- és a főbb mellékszereplőinket. Ugyanígy beáldoztam volna a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-filmek humorát idéző, „vadember a civilizált világban"-jeligére elsütött röhejesen modoros poénokat is egy kicsit rétegzettebb antagonistáért.
Mondjuk ilyen téren sikerült legalább egy egészen értékelhető twistet összehozni a forgatókönyvért felelős Allan Heinbergnek, de a moziból kifelé jövet valamiért mégis azon gondolkoztam, hogy nem lett volna-e sokkal királyabb, ha Árész megmarad szimbolikus figurának, és (SPOILER!) nem kell végignéznünk, ahogy a tökéletesen félrecastingolt David Thewlis a tisztes, angol lordhoz illő bajuszában belefeszül a háború istenének fémpáncéljába, hogy aztán emiatt kapjunk még egy jó kis tankdobálással megspékelt zúzást a végére (SPOILER VÉGE).
De mondjuk nyilván hülyeség lenne elvárni egy nyárelőre időzített popcorn-mozitól az efféle mélységeket, így alapvetően meg is elégedtem annyival, hogy a Wonder Woman hozta a közepes, de teljesen oké, nézhető színvonalat. Az biztos, hogy ez a film már úgy jobb, mint a hamarosan mozikba kerülő Az Igazság Ligája (amelyben egyébként szintén feltűnik majd a csodanő, a Batman Superman ellen után másodjára a denevérék oldalán) lesz, hogy annak még csak az előzetesét láttam.
