Az elmúlt évektől eltérően az idén a képregényfilmek rajongói nem dúskálhattak szélesvásznú adaptációkban: a 2017-es Wonder Woman folytatása légüres térbe, lényeges konkurencia nélkül érkezett, jónéhány premierdátum-tologatás után. Ez pedig vélhetően nem tesz jót Patty Jenkins filmje megítélésének, hiszen minden kötözködőnek bőven lesz ideje ízekre kritizálni a filmet, ami amúgy nem jelent lényeges visszalépést az első részhez képest.
Ember legyen a talpán, aki a hányattatott sorsú DCEU (a DC Marvel-mintára felépíteni szándékozott kiterjedt filmes univerzuma) kontinuitásába sikeresen beilleszti majd a Gal Gadot által játszott Diana Prince legújabb kalandját, hiszen a Marvel tudatosan építkező történetvezetésével ellentétben itt kicsit megzavarodhat a néző, hogy mikor is vagyunk éppen – a holról már nem is beszélve. Az első rész végén még az I. világháborúban, Németországban jártunk, a közben (is) megjelent DCEU-filmekben már valamikor a 21. század Amerikájában, ezúttal pedig a két idősík között, 1984-ben.
A civilben régészkedő, titokban (maszk nélkül) szuperhősködő Diana Prince még mindig a 20. század elején elvesztett pilóta szerelme, Steve (Chris Pine) halálán búslakodik, miközben felváltva zsonglőrködik múzeumi munkájával és titkos szuperhős-életével, esténként pedig magányosan vacsorázik romantikus éttermekben. A színes-szagos nyolcvanas évek állóvizét aztán egy kívánságokat teljesítő kő kavarja fel (aminél lustább McGuffint régen láthattunk már), ami hipp-hopp visszahozza az életbe a sok évtizede halott Steve-et, és okoz számos egyéb kalamajkát Csodanőnek és környezetének.
Gal Gadot eddig is inkább kinézetével, nem pedig színészi tehetségével tűnt ki a DC filmes univerzumából, és a Wonder Woman 1984-et is sokkal inkább mellékszereplői teszik teljesen nézhető, helyenként pedig kifejezetten szórakoztató filmmé. A főleg komikusként ismert, de amúgy drámai szerepekben is kiváló (és egyre többet foglalkoztatott) Kristen Wiig például kiválóan alakítja a Gepárddá alakuló Barbara Minervát, Diana kolléganőjét, aki már szinte szerelmes a láthatóan magabiztos, erős és sikeres Dianába, majd egy véletlen folytán teljesül leghőbb kívánsága, hogy példaképéhez hasonlóan vagány és magabiztos legyen. Mellette a főgonoszként funkcionáló Maxwell Lordot alakító (többek között a The Mandalorian maszkja mögül ismerős) Pedro Pascal pedig a műfaj megkövetelte jó érzékű túlzással játssza szerepét, és képes egyszerre utálnivaló és sajnálatraméltó lenni. A hallottaiból visszatérő Steve-et játszó Chris Pine pedig szintén átéléssel játssza az 20. század végi Amerikára rácsodálkozó pilótát, még azt is hajlandóak vagyunk elhinni neki, hogy sosem látott mozgólépcsőt (miközben egy egyszerű guglizással rájöhetett volna a forgatókönyvet is jegyző Jenkins, hogy az első világháborúban szolgált amerikai katonának azért már kellett volna legyen lehetősége kipróbálni a 19. század végén, Amerikában feltalált vívmányt).
A Wonder Woman 1984 egyik legnagyobb problémája, hogy saját világának szabályai is teljesen érthetetlenek és követhetetlenek. Egy jó szuperhősfilmben általában azért tudunk izgulni ugyanis a sokszor emberfeletti erejű hősért, mert tisztában vagyunk képességeinek határaival, illetve éppen aktuális ellenfelének képességeivel. Patty Jenkis filmjében azonban mindig túl későn érkezik az infó arról, hogy akkor egy bizonyos kaszkadőr-manőver lehet-e halálos Diana számára, vagy hogy a film végén felkapott arany páncélzat egészen pontosan mire jó (azonkívül, hogy csillog). Egy általában sebezhetetlen, szupergyors, repülni és dolgokat láthatatlanná tenni képes, emellett még láthatóan szupergazdag és befolyásos főhősért nem nagyon tudunk izgulni, még akkor sem, ha néhanap meg is jelenik rajta egy-két karcolás. Az amúgy remek főgonosz esetében is kissé érthetetlen, hogy a kívánságokat valóra váltó képesség meddig terjed, néhol a mesebeli dzsinnhez hasonlóan Maxwell Lord csak mások kívánságát képes valóra váltani, máskor viszont egy csettintésre teljesíti parancsait minden körülötte álló, ezzel pedig megint csak jócskán veszít az amúgy egészen kreatív megoldásokra használható alaphelyzet a szórakoztató faktorából.
Egy ekkora költségvetésű filmnél pedig az is nehezen megbocsátható, hogy helyenként a látványvilága is nagyon idejétmúlt, kiválképp a Wiig-féle Gepárd filmvégi CGI-alakja szúrja a szemet, főképp mert amúgy technikai értelemben egészen kompetens alkotásról beszélhetünk, Hans Zimmer zenéje például több helyen is pótolja a látványvilág hiányosságait. Az viszont mindenképpen a WW1984 számlájára írható, hogy a manapság divatos nosztalgia-vonatra csak minimálisan ül fel, díszletként ugyanis néha felbukkan néhány nyolcvanas évekbeli ruha- vagy zenedarab, illetve a hidegháborús körülmények is említésre kerülnek, de messze nem annyira tenyérbemászóan, mint mondjuk a Marvel kapitány esetében, ahol a kilencvenes évek termékei minden második percben teljesen indokolatlanul, kizárólag nosztalgikus indíttatásból bukkantak fel.
Furcsa kettőség jellemzi tehát Patty Jenkins második Csodanő-filmjét: egyrészről teljesen jó ötletekkel és kiváló színészekkel dolgozik, másrészről viszont egy karizma nélküli főszereplővel és inkoherens forgatókönyvvel (aminek a történetét most már végképp nehéz lesz az eddig meglévő DC-filmek kontinuitásába beilleszteni, na de majd talán minden téren megváltást hoz a valamikor érkező Snyder Cut), valamint fölöslegesen hosszú játékidejével (amelynek része egy sehová se kapcsolódó, látványos, de semmitmondó, csaknem húsz perces nyitójelenet) saját maga ellen dolgozik. Viszont még mindig ez az egyetlen nagyköltségvetésű szuperhős-eposz, amit mostanság kapunk, úgyhogy ha valakinek spandex-hiánya lenne így, a böjtös 2020-as év végén, nyugodtan tegyen egy próbát a WW1984-gyel: megkönnyebbülés egy kis időre olyan világba merülni, ahol még az identitását titkoló igazságtevőn sincs egy fia maszk sem.
