A DC olyan, mint egy, folyamatosan a leszokás és visszaesés között billegő alkoholista: mikor azt hinnéd, hogy most már biztosan megtanulta a leckét, és tartósan abbahagyja az önpusztítást, ő úgy jutalmazza magát egy józan periódus után, hogy még inkább felönt a garatra.
Mostanra közhely kijelenteni, hogy a DC a Marvel után kullog, de hát ez van. Amikor az MCU már bőven a huszadik filmje környékén járt, a DC-nek csak akkorra sikerült összehozni egy többhősös kalandot Supermannel, Batmannel és a Csodanővel (Batman Superman ellen: Az igazság hajnala), ami azonban jókorát bukott, az ezt követő Igazság Ligája pedig még csúnyábbat, és ezen az utólag elkészült rendezői változat is csak részleteiben tudott változtatni, új életet nem tudott igazán lehelni a döglődő DCU-ba. Közben szép csendesen azért mégiscsak sikerült egy egészen jópofa, szórakoztató, mondhatni bájos (és erősen Marvel-film hangulatú) filmmel is gyarapítani a sötétebbik filmes univerzumot: a Shazamtól senki nem várt semmit, talán ezért is esett annyira jól a sok morózus, komolykodó, snyderes metahumán után David F. Sandberg szerény kis eredettörténete egy árva fiúról, aki egy varázsszó kimondásával szuperhőssé válik.
Nagy erővel kis felelősség – David F. Sandberg: Shazam!
Ha David S. Sandberg filmjét alávetnénk egy szuperhősfilm-tesztnek, minden bizonnyal átmenne, hiszen minden műfaji kritériumot teljesít az erő elsajátításától a főgonosz legyőzésén át egészen a karakterfejlődésig. Ennek ellenére a moziteremből kifelé jövet már tudjuk, hogy ez a DC-zsánerfilm nem egy epikus, látványközpontú CGI-végtermék, hanem sokkal inkább az a szuperhősfilm, amit tizenkét évesen szerettünk volna látni, de kétszer annyi idősen sem volt feltétlenül rossz döntés beülni rá.
Azóta aztán a Black Adam megmutatta, hogy a DC-nek továbbra sem nagyon megy ez a nagy csapatépítés, ezért nem is olyan régen bejelentették a nagy hírt, hogy leigazolták a korábban Marvelnél ügyködő (és egy kicsit még mindig, hiszen bemutatás előtt áll a harmadik Galaxis Őrzői) James Gunnt „DC-s helyi Kevin Feige-nek” (aki ugyebár az MCU összes filmjének a felelőse, ő terelgeti producerként a filmeket összekötő nagy történetet). Ez a választás egyáltalán nem volt meglepetés, hiszen Gunn már egy ideje a DC-nél csinálgat projekteket, a DCEU eddigi legjobb részeit köszönhetjük neki. Egyrészről a fergeteges Az öngyilkos osztag (nem összekeverendő az Öngyilkos osztaggal, ami egy nézhetetlen, lelketlen, hosszúra nyúlt videoklip), másrészt ennek spin-off sorozata, a Peacemaker-Békaharcos is megmutatta, hogy Gunnak nem esik nehezére teljesen furcsa, ismeretlen szuperhősökből sem kihozni a maximumot. Szóval az elmúlt évek termése, döntései és (a Black Adam botlását leszámítva) egészen szórakoztató mozgóképes projektjei után, ráadásul a Gunn-fele reboot küszöbén állva úgy nézett ki, hogy a DC végre jó útra tér. Aztán jött a Shazam folytatása.
Nem sok idő telt el azóta, hogy Billy Batson megkapta az istenek erejét a Varázslótól (Djimon Hounsou), a segítségükkel pedig legyőzte a hét főbűn démonjait és az őket a világra szabadító Dr. Sivanát (Mark Strong), majd pedig fogadott testvéreit is felruházta az istenek hatalmával. A számukra szupererőt ajándékozó varázsbotot pedig összetörte, hogy illetéktelenek ne juthassanak szupererők birtokába, azóta pedig szupercsapatként igazságot osztanak város-szerte. Philadelphia lakói nem különösebben kedvelik a felnőttnek kinéző, de gyermekien viselkedő szuperhőscsapatot, akik mentenek ugyan életeket, de néha azért össze- összeomlik körülöttük néhány épület és híd. Közben pedig a törött botot három titán-leszármazott, Hespera (Helen Mirren), Kalypso (Lucy Liu) és Anthea (Rachel Zegler) megjavítja, hogy jól leigázhassák vele az emberek világát, a Shazam-családnak pedig ezt kéne valahogy megakadályozni.
Nagyon szomorú látni, hogy mennyire nem értette meg sem a stúdió, de még az első részt jó érzékkel lerendező Sandberg sem, hogy mitől működött, mitől volt más a Shazam, mint az addigi DC-filmek. Mert egy dolog lökni a marvelesen könnyed dumát sárkányokkal és egyéb szörnyekkel való harc közben, de ettől még nem lesz kevésbé agyzsibbasztóan fárasztó és brutálisan hangos a két és fél óra (légyszi Marvel és DC, és minden őket majmoló stúdió, álljunk már le ezekkel az indokolatlan, húgyhólyaggyilkos popcornmozi-hosszakkal, nem kell minden egyes világmegmentésnek Végjátéknak lenni). És legfőképpen, nem a csihi-puhitól volt szórakoztató az első rész sem, hanem pontosan az emberi részétől, attól, hogy a játékidőn nagyjából fele-fele arányban osztozott Billy Batson (Asher Angel) és Shazam (Zachary Levi).
Ez a második részben korántsem lett így, Billy alig pár jelenetben bukkan fel a „saját” arcával, ezeket leszámítva Levi sajnálkozó félmosolyát kell néznünk, ami a Chuckban még aranyos volt, az első Shazamhoz kifejezetten talált, mostanra azonban valami újjal is előrukkolhatna. Az pedig külön furcsa, hogy valahogy a karakter két énje a legkevésbé sincs összhangban egymással, ami pedig az első rész legjópofább része volt. Itt Levi egy infantilis felnőtt, Angel viszont egy komolykodó kamasz, és ezen egyáltalán nem segít, hogy Billyvel alig töltünk időt. Freddy (Jack Dylan Grazer) viszont még mindig szórakoztató karakter, és neki sikerült összehangoltan játszani a „párjával”, Adam Brodyval, annyira, hogy amikor mankós gyerekként jelenik meg, akkor is látni benne a szuperhős-énjét.
A többi hős-csemete viszont eléggé súlytalan: míg az első részben még jutott idő a gyerek-szereplők jellemzésére, a második részben már ők is a felnőtt-énjükkel kell osztozzanak, és mivel haton is vannak, hasonló hacukában, könnyen megtörténik, hogy az ember észre sem veszi, hogyha valaki hiányzik közülük. Az ugyanakkor dicséretes, hogy a gyerekszínészeket (Grace Caroline Currey, Faithe Herman, Ian Chen, Jovan Armand) mind visszahozták a második részre, közülük pedig Currey már a szuperhős-énjébe is belenőtt.
Mindezeken túl sok mindent nem igazán lehet elmondani a Shazam! Az istenek haragjáról. Egy már leköszönőben lévő filmes univerzum, nem túl jól megírt, de legalább (talán) utolsó darabja – ennek ellenére a stúdió szükségét érezte néhány újabb súlytalan DC-hős cameónak a végén. Ráadásul mindenféle olyan bájt és egyéniséget nélkülöz, ami az első részt jellemezte és kiemelte a morcos DC-filmek közül. Egyáltalán nem nézhetetlen – a látványvilága kifejezetten kellemes (és ezt nem csak azért mondom, mert Pados Gyula volt a vezető operatőr) –, de a története, a világa és a szereplői rettentően laposak. Pont olyan, mint a legutóbbi féltucat szuperhős-csapatos mozi – pont annyi toronyház robban fel, pont annyira kell megmenteni a világot, és pont annyira unalmasan önfeláldozóak és hősiesek a főszereplők. Reméljük, hogy most már tényleg ez volt az utolsó pohara a DC-nek, és Gunnal sikerül majd józan útra térniük. Rájuk (és ránk is) férne.
