Az Igazság Ligája érezhetően megelégedne egy erős közepes minősítéssel is, de sajnos csak a gyenge oké/elmegy szintet hozza.
Annak fényében, hogy a Marvel a kiégett, megfáradt Farkas utolsó hőstettét elmesélő Logannel már nekilátott a lassan igencsak túlburjánzó szuperhős-ciklus revizionálásához, a 2014-es A galaxis őrzőivel pedig elindított egy egyre erőteljesebb dekonstrukciós irányvonalat − melynek legszemléletesebb példája a tavalyi Deadpool és a nemrég mozikba került Thor: Ragnarök −, nem igazán lehet már annak állva tapsolni, hogy a Warner-féle, kissé megkésett DC-franchise még csak most kezdi ízlelgetni, milyen is az, amikor az emberiséget mentő kiválasztottakon maximum a jelmezük feszül, és nem veszik véresen komolyan a világ megmentését.
Ráadásul erősen gyanús, hogy még az a néhány vicces pillanat és lazább megnyilvánulás is csak a gyártás körüli óriási mizéria miatt kerülhetett bele Az Igazság Ligájába. Miután ugyanis a rendező, Zack Snyder családi tragédiája miatt kénytelen volt otthagyni a projektet, a helyére ültették azt a Joss Whedont, aki eddigre már sikerrel levezényelt két, Snyder depresszív hangulattal és sötét színekkel operáló szuperhős-filmjeinél minden szempontból vidámabb, fesztelenebb és humorosabb Bosszúállók mozit. Ez a megközelítésmód-váltás egyfelől jót tett a komolykodást lassan tényleg röhejes módon túltoló Batmannek és Supermannek, másfelől azonban igencsak felemás és csapongó lett a végeredmény, hiszen azért Az Igazság Ligája nemcsak nyomokban tartalmaz Snyder-féle komorságot.
Ami viszont kifejezetten jó pont, hogy a korábbi hibákból tanulva (ld. Batman Superman ellen − Az igazság hajnala) a sztorit nem duzzasztották túl a forgatókönyvírók. Ezúttal sikerült kijelölni egyetlen (legyen bármilyen érdektelen és jellegtelen is Steppenwolf) antagonistát, akinek egyszerű, primitív, popcorn-habzsolás és nachos-tunkolás közben is világosan érthető motivációja van. Meg akar szerezni három különleges erővel bíró dobozt, hogy ezeket egyesítve elszabadítsa a Földön az Apokalipszist, és a romokból újrateremtse elvesztett szülőföldjét. Annak ellenére, hogy ez a probléma sokaknak ismerős lehet a legutóbbi Transformers-moziból (sőt talán kicsit a Ragnarökből is), nemcsak a blockbuster-közönség alacsony igényei miatt volt jó választás egyszerű, Batmanék számára viszonylag könnyen megugorható téteket felrakni (bár mondjuk az meg így elég fura fordulat, hogy azért kell feltámasztaniuk Supermant a halottaiból, mert kiderül, hogy a retardált Steppenwolf lazán kifogna rajtuk...).
A DC-franchise eddig ugyanis pont leszarta az olyan megfontolt és elegáns megoldásokat, mint amivel a Marvelnél éltek, amikor szinte minden bosszúálló csapattag önálló kalandjának végefőcíme után még egy aprócska jelenetben bemutatták, hogyan toborozza össze Nick Fury a világmegmentő sereget. Itt egyrészt iszonyatosan kapkodva, a Batman Superman ellen amúgy is fejfájdítóan dagályos cselekményébe beleerőszakolva kezdődött meg a Liga toborzása, másrészt eddigre még csak Superman és hellyel-közzel Batman kapta meg az önálló show-t (már ha képesek vagyunk nagy jóindulattal a denevérembert megtenni a Batman Superman ellen főszereplőjének). Így hiába láthattuk azóta Wonder Woman eredettörténetét, még mindenképpen súlyos oldalakat kellett szánni a forgatókönyvben további három főszereplő (Aquaman, Flash és a Tini Titánok Cyborgja) bemutatására. Ez az expozíció pedig már nem bírt volna el egy komplexebb sztorit, hiszen a játékidő ezúttal (valljuk meg, azért valahol szerencsére) extra rövid, nem több, mint szűk két óra. Az Igazság Ligája igyekszik azért nem beleesni a szintén a franchise-ból való, tavalyi Öngyilkos osztag hibájába sem. Nem nyújtja nagyon túl a bevezetést, minden „ismeretlen” hősre csak annyi időt szán, amennyiből a főbb képességeit megismerhetjük.
Ezzel a húzással pedig csak azt a problémát felejti el elhárítani a film, hogy a macsó Aquaman és a geek Flash megmaradnak egy-egy vicces (vagy inkább csak viccesnek szánt) egysoros szintjén, Cyborgot, a végtelenül idegesítő önjelölt mártírt pedig talán még náluk is kevésbé jegyzi meg a moziból távozó közönség. De mit is várunk egy olyan filmtől, amelynek két leginkább értékelhető pontja egy Leonard Cohen-feldolgozásra vágott montázs és a stáblista alatt zúzó Beatles-sláger Gary Clark Jr. és Junkie XL újrahangszerelésében? Csak valahol azért végtelenül ciki, hogy Az Igazság Ligája még így isa DC Extended Universe-filmek második legjobban sikerült darabjának nevezhető.
