James Gunn Öngyilkos osztag-filmje azonnal elfeledteti velünk, hogy volt ennek a csapatnak egy 2016-os, nem túl szép emlékű bemutatkozása is.

Az Igazság ligája torzlelkű ikertestvére, azaz az Öngyilkos osztag először 1959-ben tűnt fel a DC-képregények lapjain, ám a szélesebb közönség számára elsősorban egy 2016-os mozifilmből lehet ismerős. A büntetésük idejének csökkentéséért náluk is gonoszabb erőkkel harcba szálló, a rendkívül veszélyes ütközetekben gond nélkül feláldozható rosszfiúk és -lányok első nagyjátékfilmes kalandját a Nehéz időket (Harsh Times) és a Haragot (Fury) is jegyző David Ayer írta és rendezte, akinek sajnos bele is tört a bicskája a feladatba. Mentségére szóljon, hogy egyáltalán nem tűnik könnyen teljesíthető kihívásnak egy olyan sztori tető alá hozása, amelyben mindössze két órája van az embernek arra, hogy külön-külön bemutasson a közönségnek egy egész csapatnyi ismeretlen figurát, lejátszasson velük egy világmegmentő akciót, közben pedig még arra is képes legyen odafigyelni, hogy a moziuniverzum további történetei számára is el legyen kezdve néhány folytatható szál. Ami azonban nem ment Ayernek, az ment a Marvel felségterületéről érkező James Gunn-nak, aki nemcsak A galaxis őrzőivel bizonyította, hogy rendkívül eredeti és újszerű módon képes megközelíteni a szuperhősfilm műfaját, hanem a 2010-es, low-budgetből, de Kevin Baconnel készült függetlenfilmjével, a Superrel is. Az Öngyilkos osztag második bevetése pedig akár a két film keverékének is nevezhető.

Minden azzal kezdődött, hogy a trashfilmes háttérrel a mainstream Hollywoodban is nagyot menő James Gunnt 2018-ban botrányos Twitter-bejegyzései miatt menesztette a Marvelt is magába foglaló Disney stúdió A galaxis őrzői harmadik projektjének éléről (ahova egyébként közben már visszakerült). Ezt azonban kihasználta a Marvel legfőbb vetélytársa, az eddig kevésbé sikeresnek mondható DC-moziuniverzumot működtető Warner, és gyorsan megkínálta az egyedi stílussal rendelkező direktort egy igazán neki való feladattal, A galaxis őrzői hőseihez hasonlítható öntörvényű figurákat felvonultató új Öngyilkos osztag-mozival. Gunn elfogadta a felkérést, ám fontos kikötése volt a stúdió felé, hogy a sztorit R-besorolással, azaz csak felnőtteknek szóló, tizennyolcas karikás agymenésként akarja megírni, hogy Star-Lord és bandája családbarát bevetései után egy kicsit visszatérhessen ahhoz az irányvonalhoz, amelyet a vérben, szexben, erőszakban, káromkodásokban és egy jó adag fekete humorban tobzódó Super című filmjében követett. A The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag így tulajdonképpen egy kizárólag felnőtteknek ajánlott Galaxis őrzői-film lett, amelyben akadnak vicces rágcsálók, péniszes viccek és letépett fejek is.

Az a sokunkban megfogalmazódó nagy kérdés persze ezzel még nincs megválaszolva, hogy miért kell egy minden szempontból rosszul sikerült első részt folytatni, ám ezt James Gunn is érezhette, és – amellett, hogy nála is felbukkan néhány előző filmben is szerepeltetett karakter – inkább rebootként, mintsem második részként álmodta vászonra történetét. A The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag önálló filmként is tökéletesen megállja tehát a helyét, úgyhogy akinek eddig kimaradt a korábbi verzió, jobb, ha nem is pazarolja az idejét a pótlásával, elvégre itt pontosan ugyanazt a csomagot kapja, amire 2016-ban jegyet válthatott volna, csak éppen tényleg olyan tálalásban, ahogyan azt elvárnánk egy mozifilmtől.

A sztori rémesen egyszerű: az osztag megszállott és semmitől sem visszariadó, keménykezű vezetőnője, Amanda Waller szeretné megakadályozni, hogy egy fiktív latin-amerikai szigeten történt politikai puccs végzetes következményeket jelentsen a világ sorsára nézve. A szigeten ugyanis egy különleges, még a nácik által felhúzott erőd található, amelyben egy titkos katonai fegyvert, a Csillag-projektet őrzik. Az Öngyilkos osztag feladata ennek a fegyvernek a megsemmisítése és az aktuális hatalmi helyzet megdöntése lenne, amiért cserébe, túlélés esetén csökkentik a szupergonoszok büntetéséből hátralévő időt, ellenállási kísérleteiket pedig az agyukba telepített, központi vezérlő révén bármikor élesíthető bombával törik le.

Az alapfelállás láthatóan nemigen változott az első rész cselekményéhez képest, ám Gunn szerencsére a 2016-os verzióval ellentétben nem a Viola Davis által amúgy most is kiválóan alakított, de nehezen azonosulható Amanda Wallert teszi meg főszereplőnek, hanem az egyik antihőst, Bloodsportot. A karakter felépítése egyébként kísértetiesen hasonlít Will Smith első felvonásbeli Deadshotjához, hiszen Bloodsport is bérgyilkos, valamint neki is van egy lánya, akivel Waller zsarolni tudja, ez az egyezés pedig nem véletlen. Eredetileg Deadshottal lett elképzelve a történet, ám mivel Will Smith-t időpont egyeztetési problémák miatt nem tudták leszervezni a projekthez, végül lecserélték a főszereplőt egy másik keményfiúra, meghagyva ezzel a lehetőségét annak, hogy egy esetleges harmadik felvonásban a Smith-féle mesterlövész is visszatérhessen. Idris Elba Bloodsportja mellett még Harley Quinn viszi el a show-t Margot Robbie őrületes megformálásában, de olyan új és megmosolyogtató tagokkal is bővül a nagy csapat, mint egy patkányokat bűvölő lány (Daniela Melchior), egy békéért erőszakos megoldásokkal harcoló, kissé kőagyú erőember (John Cena), egy maróhatású pöttyökkel dobálózó anyakomplexusos autista (David Dastmalchian), valamint King Shark (Sylvester Stallone), aki állítólag egy ősi cápaisten leszármazottja.

Ez a szedett-vedett bugrisokból álló szupercsapat ráadásul nem mással veszi fel a harcot a fináléban, mint egy hatalmas tengeri csillaggal, Starróval, aki kis csillagokat lő a hónaljából, hogy aztán azok az emberek arcára ragadva zombit csináljanak belőlük. Amitől viszont igazán menővé válik a 2021-es The Suicide Squad, az az, hogy egy igen lazának mondható húzással játékba küld egy B-csapatot is főhőseink mellett. Gunn felvonultatja a DC-képregénybirodalom blődebbnél blődebb képességekkel bíró szupergonoszait, például a Menyétet, vagy azt a fickót, akinek abban rejlik a metahumán-jellege, hogy le tudja csatolni a testéről a karjait, hogy aztán a gondolataival irányíthassa őket. A legnagyobb trükk pedig ebben az, hogy a különféle csodabogarak karneválja még véletlenül sem megy a cselekmény rovására. Gunn tehát ezerszer jobban vette a koncepcióban rejlő buktatókat, mint annak idején Ayer, filmje pedig nem is egy kétórásra duzzasztott, minden koncepció és rendezőelv nélkül összeválogatott zeneszámokra vágott videóklipként funkcionál.

Persze azért a kúl betétdalok most sem maradhatnak el, ahogy a Gunn-filmekben rendszeresen megforduló színészcsoport sem. A rendező testvérét, Sean Gunnt, Michael Rookert, Stephen Backeheartot és Nathan Filliont is kiszúrhatjuk az apróbb szerepekben, nélkülük pedig talán már el sem tudnánk képzelni egy James Gunn-filmet. Ahogy a csípős és fekete humor nélkül sem, amiből Gunn a The Suicide Squadban is nagyon nagy dózisban szállít, így akinek nem elég vicces a sok gagyi szupergonosz, az röhöghet a beszólásaikon, amelyeket nem az átlag szuperhősmozik modoros poénkodásaiként kell elképzelni. A The Suicide Squad emellett meglehetősen látványos és izgalmas akciókat is tartogat a nézők számára, és Bloodsport karakterfejlődését, valamint a patkányos lánnyal való összebarátkozását is egészen jó nézni. Hibaként talán csak az róható fel a filmnek, hogy a többi szereplőjét meg sem próbálja a nézők szívébe becsempészni, inkább csak feláldozható bohócokként mutogatja őket, ám ez nem von le a kifogástalan moziélményből.