A Barbie-ban nem az a legjobb, hogy megelevenedik benne álmaink gyerekszobája, hanem hogy lehengerel, provokál, megnevettet – és teljesen összezavar.
A Barbie lehetett volna egy egyszerű játékreklám, és tagadhatatlanul reklám is, de egyszerűnek semmiképp nem nevezhető. A babát gyártó Mattel egész sor játékáról tervez filmet a közeljövőben (az Unóról szólót mondjuk elég nehéz elképzelni), amelyek bizonyára megsokszorozzák majd a termékek eladásait. A Barbie is elsöprő erejű marketinghadjáratot kapott a 2001: Űrodüsszeiás előzetestől a virális karakterposztereken át a Barbie Airbnb-ig, nem beszélve az Oppenheimmer és a Barbie párharcát megéneklő Barbenheimer-jelenségről, de az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, van-e egy filmnyi tartalom az ötletben. Lehet értelmesen mesélni Barbie-ról, vagy csupán tökéletes külsejű sztárok poénkodnak majd a pink díszletek és kellékek között?
Greta Gerwig szerencsére nem a könnyebb utat választotta, így az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a Barbie egyszerre tökéletes nyári popcornmozi és komplikált feladvány az elemzőknek. Bár sokan még emésztgetik a hírt, hogy a Ladybird és a Kisasszonyok alkotója nem a legnagyobb rendezőnő, hanem nagy stúdiórendező szeretne lenni, ha ez valóban így lesz, soha rosszabb nagy stúdiórendezőt – és önreklámot. A kreatív ötletek tobzódásába még a tévútnak bizonyuló, forgalomból kivont babák vagy a Furcsa Barbie (akit a gazdája csúnyán megcsonkított – Kate McKinnon) is belefért, a film pedig nemcsak felmutatja, de értelmezi és általában ki is neveti a „barbiság” árnyoldalait.
A nők hálójában – Greta Gerwig: Little Women / Kisasszonyok
Greta Gerwig legújabb filmje szívet melengető csoda a 19. század kamaszlányairól a ma kisasszonyainak.
A Barbie egy álomvilág, amely 1959 óta zárja rózsaszín pokolba a kislányokat – még az olyanokat is, akik csak vágytak a Barbie-kra, de sosem kapták meg őket. Akiknek pedig voltak Barbie-jai, azoknak sosem lehetett elég belőlük, az újabb és újabb kiegészítők pedig újabb vágyálmokat teremtettek. Eközben a márkát rengeteg kritika érte, hogy irreális testképet és káros életpályát közvetít a lányoknak, amit ugyan később próbáltak árnyalni (tudós Barbie-k, kerekesszékes Barbie, transz Barbie), de a lényeg nem változott: a Barbie-k általában nyakigláb, nagymellű, tökéletes testű, divatos nők, akiknek az élete csupa napfény és luxus. Ezeket a tényeket Gerwig sem cáfolja, de fricskázza – hogy ezt a Mattel mosdatásaként vagy gúzsba kötve táncolásként értelmezzük, már beállítottság kérdése, ahogyan a film mondanivalójának, narratív megoldásainak vagy egyáltalán, történetének értelmezése is. És itt válik bonyolultabbá a Barbie egy kétórás reklámfilmnél.
Gerwig és Noah Baumbach forgatókönyve ugyanis keveri a mese és a valóság szabályait, valamint a gyermeki és a felnőtt történetmesélési elveket, világképeket. Méghozzá anélkül, hogy előzetesen figyelmeztetne. Elválik ugyan egymástól a Barbie Land és a valóság, de tekintve, hogy a szereplők oda-vissza járnak közöttük, a film folyamatosan bizonytalanságban tart, hogy éppen milyen értelmezési keretet érdemes követnünk. Talán csak a színészi játék ad némi támpontot. Olykor olyan a Barbie, mintha kislányok játszanának a babáikkal: felrúgja a valóság szabályait, nonszensz párbeszédekkel van tele, a Barbie-k és Kenek pedig pontosan úgy viselkednek, mint egy jóízű barbizás során illendő nekik. Szóval tengnek-lengnek, táncolnak, énekelnek és kábé annyit tudnak a világról, mint egy hatéves. Máskor azonban kiszól a filmből a felnőtt nő – Gerwig –, aki szarkasztikusan kommentálja a játékipart és mindenekelőtt a patriarchátust, ami a film kulcsfogalma lesz.
Hiszen milyen történetet lehet a Barbie-k köré írni? A babáknak ugyan van egy minimális mitológiája, amire épít is a film, az alkotók előtt mégis szűz terep állt. Mit játsszanak a játékokkal, amelyek a kezük ügyébe kerültek? Ennek a sztereotipikus Barbie-nak (Margot Robbie) egzisztenciális krízise lesz, amit csak a való világban, a Mattelnél tudnak orvosolni, de mi történik, ha egy naiv játékbaba kilép az álomvilágából – röviden erről szól a Barbie, így a legkézenfekvőbb referenciának az Óz és a Truman Show tűnhet. Csakhogy Barbie-val megy Ken (Ryan Gosling) is, aki senkit nem érdekel. Neki pedig ez fáj. Ken rájön, hogy a való világot a férfiak uralják, míg otthon ők csak a másodhegedűsök szerepét kapják meg a tündöklő és sikeres Barbie-k mellett. Ken bosszút esküszik. És innentől megint új játékszabályok irányítják a Barbie-t.
Ha eddig a kislányok logikája mentén építkezett a film, a férfiuralom elszabadulásával mintha berobbannának a Rossz Kisfiúk: az öcsikék, ovistársak vagy osztálytársak, akik berontanak a lányszobába és szándékosan tönkreteszik a többiek játékát. Idáig is nagyon vicces a Barbie, innentől azonban új humorrétegeket nyit meg kisfiús daccal, mansplaininggel, rivalizálással, kanbulikkal, el nem köteleződéssel, miközben a komoly tartalom is felerősödik. Az olyan igazságok mellett, mint hogy Barbie rájön, hogy az élet szomorú, de jó, egy várhatóan virálissá váló monológból azt is megtudhatjuk, hogy nőnek lenni lehetetlen feladat, mégis minden egyes nap teljesítenünk kell. És itt válik igazán nehézzé a Barbie értelmezése: nehéz ugyanis eldönteni, hogy még mindig egy egyszerű gyerekjáték ügyefogyott kalandjait látjuk-e a vásznon, vagy annál többet. És ha többet, az csupán a játék adottságaiból és a Barbie-mitológiából következik, vagy társadalmi kommentár akar lenni? Mi mögé lássunk bele valamit, és mikor jobb, ha inkább mesének fogjuk fel a Barbie-t?
Miközben a kérdések megválaszolása jóval több gondolkodást és több újranézést is igényelne (amire nemigen számítottam volna ettől a filmtől), végeredményben Gerwigék alkotása valami olyasmit akar állítani, hogy Ken is megérdemli, hogy ne vegyék semmibe és legyen önálló személyisége, de mégsem a patriarchátus a megoldás. Akkor micsoda? Hol marad a feminizmus, aminek Greta Gerwig eddig az élharcosa volt? A befejezés ezt elmaszatolja, miközben bekúszik a képbe, hogy ez az egész történet nem kislányokról, kisfiúkról vagy felnőtt nőkről szól, hiszen az egész játékot középkorú, öltönyös fehér férfiak tették lehetővé. Akik lehet, hogy bohókásak, de azért meghúzzák a határokat is, élükön a Mattel igazgatójával (Will Ferrell). És valójában épp ettől lesz realista a film: lehet itt egyenjogúságról és női érvényesülésről ábrándozni, de a férfiak szabják meg, mennyire. Optimistább olvasatban pedig amúgy is az a szerencsés, hogy a maguk komplexitásában lássuk a dolgokat, ne a szélsőségek diktáljanak.
Nők, férfiak, szereplehetőségek, egymás mellett élés, kapcsolódás. Gyereknyelven: lehet-e együtt játszani? Vagy legalább hajtépés és duzzogás nélkül elvonulni két külön sarokba? Greta Gerwig lehűtötte a feministát, lehalkította a szerzői filmest, de maximálisan kihasználta a rendelkezésére álló lehetőségeket, nemcsak a lenyűgöző díszleteket és kellékeket tekintve, hanem a Barbie-jelenség feltérképezésében is. Nemcsak mutatni, hanem mondani is akart valamit, stúdióstul, mattelestül, sztereotípiástul és női jogostul. A Barbie pofátlanul szórakoztató film, amely ugyanakkor jóval túlmutat egy blockbuster-vígjáték összetettségén – megszületett a definitív Barbie-film, többre nincs szükség.
