A Barbie rendezőjének minden esélye megvan arra, hogy a következő évtizedek elsővonalas hollywoodi rendezője legyen.
A Barbie egyik nagyjelenetében az America Ferrera által játszott „átlagos nő” kifakad és nagymonológban önti a világra, hogy a nők miért nem tudnak megfelelni az összes, egymásnak is ellentmondó elvárásnak. A mainstreambe vágyó függetlenfilmes rendező útja hasonlóan komplikált: legyen autentikus, de közben szóljon a nagyközönséghez, és legfőképp ne váljon azzá, amit korábban ő is kritizált. Egyelőre azonban úgy tűnik, Greta Gerwig állja a sarat: „így jöttem”-filmje után váratlan vállalásai ellenére sem bukott el, és minden esélye megvan arra, hogy a következő évtizedek elsővonalas hollywoodi rendezője legyen.
„Furcsa vagyok, senki sem fog szeretni”
Gerwig életrajzának hosszas ismertetése már csak azért is felesleges, mert mit tudna elmondani egy Wikipédia-szócikkre hajazó felsorolás, amit maga a rendező ne ábrázolt volna a Lady Birdben. Persze rég tudjuk, hogy a filmi valóság sosem lehet teljes (és Gerwig többször lenyilatkozta, hogy első rendezése nem konkrétan saját életének mementója), ettől függetlenül tény: bár (első főhőséhez hasonlóan) ő sem néz ki sacramentóinak, ott látta meg a napvilágot, családját pedig valóban nem művészek alkották. Számára is a nagyvárosi egyetemi élet során tárult fel egy másik univerzum, amikor megismerkedett a mumblecore mozgalmat később meghatározó kortársakkal, illetve olyan művészekkel, mint például a Barbie-ban is feltűnő Kate McKinnon.
Szárnybontogatás – Greta Gerwig: Lady Bird
A Lady Bird pont olyan, mintha egy kamaszlány csapongó naplóját olvasgatnánk egy érett nő gondos lektorálásában. Szeszélyes, fragmentált, profán, ugyanakkor lényegre törő, céltudatos és kerek – egyben bizonyíték, hogy Greta Gerwig a kamera másik oldalán is magabiztosan mozog.
A mumblecore-t Maria San Filippo a 21. század első jelentős amerikai filmes irányzatának nevezi, és többek között az olasz neorealizmussal, valamint a francia új hullámmal rokonítja az iskola filmjeit. A szerző magát Gerwiget idézve határozza meg az iskola jelentőségét; kialakulását, okait – a legtöbb irányzathoz hasonlóan – technikatörténeti, intézményi és intellektuális változásokra egyaránt visszavezeti. „A technológiai fejlődés találkozott azzal az érzéssel, hogy a filmek nem hitelesen mutatják be az életünket” – összegzett Greta Gerwig egy korai interjújában. A mumblecore-darabok (többek között a Duplass-fivérek, Joe Swanberg és Andrew Bujalski rendezései) dominánsan párbeszédközpontúak, nagy hangsúlyt fektetnek a természetes színészi játékra, és hierarchikus munkaviszony helyett gyakran egyfajta alkotói közösségben készülnek – ez pedig magától értetődően előnyös annak, aki már korán az írás és a rendezés felé fordul. Az ekkoriban még elsősorban színésznőnek számító, de több filmet társíróként jegyző Gerwig olyan filmekben tűnt fel, mint az LOL, a Baghead, a Hannah Takes the Stairs vagy a Nights and Weekends (ennek már társrendezője is); utóbbi kettőt máig az irányzat legfontosabb filmjei közé szokták sorolni.
A színésznő: „Még nem vagyok egy valódi személy”
Az eddigre már sok helyütt méltatott tehetség ezt követően került az elsővonalas indie rendező, Noah Baumbach látókörébe, állandó színésznője, később alkotársa és párja is lett. A páros először a 2010-es Greenbergben dolgozott együtt, amely a mából visszanézve egyfajta lábjegyzet mindkettejük karrierjében. A film főszereplője Roger Greenberg (Ben Stiller), egy fájdalmasan középszerű zenész, aki barátjával (az ugyancsak függetlenfilmes ikon, Mark Duplass alakításában) már csak arra tud visszaemlékezni, hogy egyszer talán húsz évvel ezelőtt aláírhattak volna egy lemezszerződést. A főhős ide-oda sodródva tengeti mindennapjait, mígnem találkozik testvére asszisztensével, az énekesi ambíciókkal rendelkező Florence-szel (Gerwig). A különböző korosztályba tartozó, de egyaránt megrekedt emberek között különleges kapcsolat alakul ki, amiben ugyan megjelenik a szexualitás, de ennél sokkal fontosabb, hogy kedvezőtlen élethelyzetből rángatják ki a másikat.
Ez a mozzanat kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni a Gerwig által ezekben a filmekben megjelenített manic pixie dream girl (MDPG) karaktertípust, amely később a rendezéseiben is fontos szerepet kap. Előbb azonban érdemes ilyen szemmel végignézni a színészi pályát, ugyanis míg a Greenberg-béli Florence a toposz viszonylag klasszikus (bár az átlagnál feltétlenül tudatosabb) megjelenésének tekinthető, a Frances Ha, a Maggie terve, az Amerikai álomlány (Mistress America) vagy épp a 20. századi nők már reflektál a figura visszásságaira.
A MDPG-ről magyar nyelven Bartal Dóra publikált átfogó tanulmányt, ebben kifejtette, hogy bár nehéz általános definícióval ellátni a karaktertípust, néhány jól körülhatárolható jellemző mentén el tudunk indulni: ezek a lányok életvidámságukkal, szétszórtságukkal hoznak új színt a férfi hős életébe, jellemző rájuk a művészeti érdeklődés, nem ritkán ezzel kapcsolatos munkát is végeznek (vagy még gyakrabban: épp ezen a területen akarnak befutni). Fontos eleme még ezeknek a karaktereknek, hogy – a klasszikus típus esetében – önálló célokkal, karakterfejlődéssel alig rendelkeznek, történetbéli funkciójuk kizárólag az, hogy rádöbbentsék a férfi főhőst a változás szükségességére.
Éli az életét – Noah Baumbach: Frances Ha
Noah Baumbach, a mai függetlenfilm jelen pillanatban legünnepeltebb alakja már nem először bukik le a francia újhullám felé tanúsított imádatával. Míg a hét évvel ezelőtti A tintahal és a bálna című brutálisan őszinte családi filmjében csak idézgetett, legújabb rendezése már egyértelműen Godard-ék szellemében készült. És annak ellenére, hogy milyen nagy hagyománya van a nouvelle vague bódulatában lézengő New York-i fiatalokról szóló függetlenfilmeknek, a Frances Ha sokkal több egy újabb görcsösre sikerült főhajtásnál.
Épp ebből fakad, hogy a Greenbergben megjelenő Florence még a konzervatív megjelenési formák közé sorolandó: ugyan Baumbach figyel arra, hogy ő is megkapja a maga jellemfejlődését, elsősorban mégis a férfire gyakorolt hatásán keresztül definiálja a figurát. A Frances Ha ezzel szemben már jóval közelebb jut a reflexióhoz: Greta Gerwig karakterének furcsaságai már a környezet számára is egyértelműek, ő lesz az, aki nem kerülheti el a felnőtté válást. A művészi lét elemeltségét, a tartalmas, hajnalig tartó baráti beszélgetéseket muszáj konfrontálni a valósággal, az önálló egzisztencia megteremtésével, Frances nem ragadhat bele a számára akkora biztonságot nyújtó hebrencsségbe és az ahhoz tartozó kapcsolatokba. „Még nem vagyok egy valódi személy” – hangzik a Frances Ha egyik leggyakrabban idézett mondata, pedig a Baumbach-Gerwig páros filmjét épp azért tartják a 2000-es évek egyik definitív darabjának, mert a könnyed felszín alatt nem spórolták meg a mélységeket sem.
A Mike Mills által rendezett 20. századi nők azért izgalmas újrázása a toposznak, mert rögtön három különböző korosztályból származó nőt rendel a felnövő fiú mellé, de hozzájuk is rendkívüli empátiával fordul. Azonban véleményem szerint az egész MPDG-kultusz (egyik) legteljesebb reflexiója az Amerikai álomlányban jelenik meg. Greta Gerwig itt Brooke-ot játssza, aki a főszereplő, Tracy (Lola Kirke) majdnem-féltestvére (a szülők végül nem házasodnak össze), s aki felvállaltan azzal a céllal jelenik meg, hogy felrázza a főhős életét. Brooke pont úgy viselkedik, ahogy egy klasszikus Gerwig-karaktertől várnánk: ismeri a füstös bárok együtteseit, lehengerlően őszinte, és hatalmas szenvedéllyel beszél arról, hogy most már végre tényleg megnyitja az éttermét. Tracy idővel elkezdi feljegyezni kettejük beszélgetéseit, és az ezekből összeállított novellával éri el első irodalmi sikerét. A Baumbach-Gerwig páros bravúrosan helyezi egymásra a rétegeket, amelyeknek köszönhetően a film egyszerre válik az úgynevezett polgári létezés, a bohém művész és az utóbbit kihasználók kritikájává. Brooke tudása, világlátása nem kínál megoldást mindenre: rendszeresen ad rossz tanácsokat, nem tudja elfogadni, ha valaki kívülről mutat rá a hibáira. Tracy felnövéséhez épp arra lesz szükség, hogy felismerje „mentora” korlátait.
A rendező: „A lányaim hajlamosak a rosszalkodásra”
Greta Gerwig sosem titkolta, hogy mainstream rendező szeretne lenni, és karrierje eddigi alakulása alapján erre minden esélye meg is lesz a jövőben. Ennek ellenére direktori debütálása (ugyan kevés helyen jegyzik, de ahogy korábban említettem, mumblecore korszakában egy filmet társrendezőként jegyzett) klasszikus „így jöttem”-mozi, amelyben valós életrajzi elemek keverednek kreatív ötletekkel. A következőkben a rendező mindhárom eddigi egész estés munkájára kitérek, ám nem a korábban már sok helyen elemzett feminista szempontok alapján, mégpedig azért, mert ugyan a Barbie esetében is jól körülhatárolhatóak a nőközpontú közéleti kommentárok, a pink kaland meglátásom szerint egy másik Gerwig-jellemvonás betetőzése. A rendező filmjeiben ugyanis világok találkoznak, a kérdés pedig az, hogy az egyén éppen mijét próbálja vagy épp nem próbálja megváltoztatni a beilleszkedés érdekében. Gerwig nőfigurái változatos módokon válaszolnak a világ kérdéseire, a Barbie-ban pedig váratlanul erőssé válik a férfiszempont is.
A nők hálójában – Greta Gerwig: Little Women / Kisasszonyok
Greta Gerwig legújabb filmje szívet melengető csoda a 19. század kamaszlányairól a ma kisasszonyainak.
A Lady Birdben még viszonylag egyértelmű a helyzet. Ahogy korábban is mondtam, tulajdonképpen ez tekinthető az egyetlen igazán „papírforma szerinti” Gerwig-műnek: a kortárs indie-hercegnő a különcséget ünnepelve, a szcénában már megszokottnak számító izgalmas soundtrackkel és castinggal mesél el egy felnövéstörténetet. A törésvonalak az elejétől kezdve világosak: a főszereplő, Christine (Saoirse Ronan) olyan életre vágyik, amelyet hétköznapi munkából élő szülei nem értenek igazán, az ebből fakadó konfliktusok nyomán pedig rendre megbántja édesanyját (Laurie Metcalf), aki a saját keretrendszerében mindent megtesz lánya boldogulásáért. A konfliktus velejét tekintve Gerwig nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mint amelyek az Amerikai álomlány karaktereit is tovább árnyalták: a művészvilág már-már komikusan komolyan veszi és pózzá silányítja magát (a Lady Birdben ez leginkább Timothée Chalamet karakterén keresztül érthető meg), és bár lehet, hogy nem látják meg a nagy összefüggéseket, a hátteret biztosító szülőkben van valami hiánypótló őszinteség, a teljes élethez pedig muszáj törekedni a két szféra szintézisére.
Bár már a debütfilm anyakaraktere is egy sztereotípiákon túlmutató, remekül megírt nőikon volt, a Kisasszonyok valósággal tobzódott az ilyenekben. Amennyire meglepő volt annak idején, hogy egy frissen befutott szerzői filmes egy számtalanszor adaptált romantikus klasszikushoz nyúlt, ha Gerwig munkásságát továbbra is a világok, az elvárások és az egyének konfliktusaként értelmezzük, a választás rögtön érthetővé válik. Az alapmű ebben az esetben ráadásul lehetőséget biztosított arra, hogy sztereotípiák és szerepelvárások egész sora jelenjen meg a történetben. A rendező ráadásul nem is tett igazságot ezek között: bár egyértelmű, hogy Jo (Saoirse Ronan) és Amy (Florence Pugh) vannak a középpontban, Meg (Emma Watson) karakterútja például épp arra világít rá, hogy az egyszerűségben, a kiszabott keretek elfogadásában éppúgy meg lehet találni a szépséget, mint az örökös lázadásban – és akkor még nem is beszéltünk a filmben Meryl Streep által reprezentált cinikusságról és haszonelvűségről vagy Laura Dern karakterének éteri jóságáról.
Amikor kiderült, hogy Greta Gerwig Barbieland felé veszi az irányt, talán már mindenki látta maga előtt a feminista tanmesét, és ilyen szempontból nem is okozott csalódást a kész mű: a Barbie hol humorosan, hol nagyon konkrétan (talán túl konkrétan) mutat rá a nőkkel kapcsolatos elvárások ellentmondásaira. Az író-rendező megint csak olyan alapanyagot választott, amely ugyan ellenkező irányból, mint Louisa May Alcott klasszikus regénye, de kínálja a politikai olvasatokat. A Barbie-babát gyártó Mattelt ugyanis az elmúlt évtizedekben rengetegen kritizálták amiatt, hogy termékeik irreális ideálokat állítanak a nők elé, részt vesznek a szexista sztereotípiák újratermelésében. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy egy játékbabáról van szó, innen pedig máris érthető lesz, hogy a nemi identitás hogyan válik színjáték, a szerepjátszás részévé Gerwig értelmezésében.
Meglepő módon azonban a Barbie nem a nőábrázolás sokszínűségében hoz újat a gerwigi életműbe, hanem a férfiak tekintetében. A másik nem ugyanis sok esetben szorult háttérbe a 39 éves rendező korábbi filmjeiben: a Lady Birdben Lucas Hedges és Timothée Chalamet is mindössze egy-egy jól ismert, a coming-of-age filmekben gyakran látott fiútípust jelenített meg, a Kisasszonyokban Laurie (ugyancsak Chalamet) szinte az orosz irodalomból ismert felesleges ember (bár azért idővel összetettebbé válik a jelleme), a többi férfi pedig csak valamilyen funkció (a hősies apa, a konok férj, a mentor) reprezentánsa.
Játssz velem! – Greta Gerwig: Barbie
A Barbie-ban nem az a legjobb, hogy megelevenedik benne álmaink gyerekszobája, hanem hogy lehengerel, provokál, megnevettet – és teljesen összezavar.
A Barbie-ben viszont Ken (Ryan Gosling) nagyon izgalmas utat jár be, kezdve rögtön azzal, hogy a babák világában Gerwig nemes egyszerűséggel megfordítja a nemi hierarchiát: ebben az univerzumban a férfiak a mellérendeltek, ők azok, akik csak a párjukkal együtt képesek meghatározni magukat. A valós világban aztán Ken szembesül a patriarchátussal, majd annak külsőségeit felhasználva akar új rendszert létrehozni, amely azonban még a korábbiaknál is felszínesebbnek bizonyul. Épp ezért férfibaba itt sem lesz boldog, ezzel pedig eljutunk addig az ellentmondásig, hogy a – férfiak szempontjából előnyös – rendszert fenntartó elvárások miért károsak rájuk nézve is. Az ideák itt is ugyanolyan elérhetetlenek, mint Barbie narancsbőrmentes lába és porcelánarca, ahhoz pedig nem kapunk fogódzkodót, hogy ha ez az út nem járható, akkor mégis melyik lesz az, illetve hogyan lehet a toxikus mintákat hátrahagyva megfogalmazni az újfajta maszkulinitást.
A Barbie tehát tartalmilag sem áll meg az önismétlésnél, de bizonyos szempontból ennél is fontosabb, hogy hatalmas nyitóhétvégét jósolnak neki – ha pedig a várakozásoknak megfelelő kasszasiker lesz (márpedig a box office-ot nézegetve az lesz), Greta Gerwig végérvényesen megválthatja a jegyét a mainstreambe (a hírek szerint legközelebb a Netflixnél fog Narniát rendezni). Ha így lesz, minden bizonnyal elveszítünk egy indie rendezőt, de nyerünk egy olyat, aki az átlagnál felnőttebnek nézi a kasszasikerek nézőit – annak megítéléshez, hogy ezzel jól járunk-e, minden bizonnyal kell még majd néhány film.
Források:
- Bartal Dóra (2016): Az „őrült tündér álomlány” figurája a kortárs romantikus filmekben. Metropolis, 2016/1.
- Rácz Viktória (2018): Indie királynőből Oscar-jelölt rendező – A Greta Gerwig-sztori. URL: https://www.filmtekercs.hu/nem-kategorizalt/a-greta-gerwig-sztori
- San Filippo, M. (2011). A Cinema of Recession: Micro-Budgeting, Micro-Drama, and the ‘Mumblecore’Movement. Slow Film special issue, Cineaction, (85), 2-8.
