François Ozon egy igen termékeny és sokszínű rendező: több mint húsz nagyjátékfilm és megannyi műfaji kalandozás után most újra egy vígjátékkal jelentkezik (valamelyest befejezve a 8 nő és a Született feleség által elkezdett „trilógiát”). A Bűnös vagyok egy látszólag habkönnyű műfaji idézet, azonban közelebbről megvizsgálva igen érdekes témát feszeget.
A film egy 1934-es, azonos című színmű laza adaptációja (amiből már két film is készült: az 1937-es Hazugság, asszony a neved / True Confession, illetve az 1946-os Cross My Heart). A harmincas évek Párizsában egy nem túl sikeres, kezdő színésznő, Madeleine Verdier (Nadia Tereszkiewicz), és egy nem túl sikeres ügyvéd, Pauline Mauléon (Rebecca Marder) komoly anyagi gondokkal küzd: képtelenek fizetni a lakbért és úgy általában kilátástalan a helyzetük. Madeleine-nek épp találkozója van egy neves producerrel, azonban a megbeszélés balul sül el, a producer erőszakosan közeledik a színésznőhöz, Madeleine elrohan. A producert később holtan találják meg, az első számú vádlott pedig értelemszerűen Madeleine lesz, aki azonban meglehetősen jól jön ki a dologból. Annak ellenére, hogy vélhetően nem ő követte el a gyilkosságot, Madeleine vallomást tesz, a tárgyaláson pedig – köszönhetően többek között Pauline ügyvédi teljesítményének – felmentik, amolyan feminista ikonná válik, és ügyvédjével együtt egy csapásra híresek lesznek. Rajongói leveleket kapnak, Madeleine-nek özönlenek a szerepajánlatok, Pauline pedig keresett ügyvéd lesz. Nemsokára azonban felbukkan Odette Chaumette (Isabelle Huppert), aki újabb csavart hoz történetbe.
Mindez a harmincas-negyvenes screwball-komédiáira emlékeztető stílusában van elmesélve, különösen Frank Capra és Ernst Lubitsch neve juthat eszünkbe: a színészi játék elrajzolt, teátrális, néha kissé ripacs, de pont annyira túlzó, hogy a mai néző számára még befogadható legyen. A két fiatal színésznő is remek munkát végez, de Isabelle Huppert az, akinek a legjobban áll ez a fajta játék. A film szinte végig – egyébként nagyon hangulatosan berendezett – belső terekben játszódik, ami szintén színházi jelleget kölcsönöz a filmnek. A történet szinte túlzóan csavaros, melodramatikus, de mindez pont annyira önreflexíven és játékosan van csinálva, hogy ne váljon anakronisztikussá; a harminc-negyvenes évekre való utalást konkrét némafilmes jelenetek is erősítik.
A retró-hangulat és műfaji parafrázis mellett a Bűnös vagyok elsősorban egy kissé szatirikus, játékos metoo-film (az erőszakos producerrel való találkozásba nem nehéz belelátni a Weinstein-ügyet). Mi több, egy sor másik fogást lehet találni rajta: pont abban rejlik a film izgalma, hogy egymással ellentétes értelmezési lehetőségek is érvényesek rá. A film egyrészt olvasható – kissé cinikusan – metoo-paródiának is, hisz lényegében az történik, hogy az áldozatok hazugság és cselszövés által válnak híressé, sikeressé, és az igazság soha nem derül ki. Az egész per úgy van bemutatva, mint egy hatalmas színjáték: a színésznő előre megtanulja az ügyvéd által megírt sorokat, mintha csak rendezői instrukciókat követne, előre kiválasztják jelmez gyanánt a legjobb ruhát, és a per utáni történések is pont olyanok, mint egy sikeres premier esetében: rajongói levelek, virágcsokrok, új lehetőségek és egy fellendülő karrier. Isabelle Huppert karakterének megjelenése még egyet csavar az egész helyzet színjátékszerűségén, hiszen ő azzal áll elő, hogy tulajdonképpen ő követte el a gyilkosságot, magának követeli a „bűnt”. De mivel jogi keretek között ezzel már nem tudnak mit kezdeni, a rendőrségen más gyilkosságot „ajánlanak” fel, amit esetleg elkövethetett – mintha egy szerepet keresnének neki. Az egészet még rétegzi az is, hogy a bűn elkövetését tulajdonképpen soha nem látjuk, csak a szereplők mesélik el a saját verziójukat (ezek vannak illusztrálva a már említett némafilmes betétek segítségével). Ugyan a film végén van egy jelenet, ami erősen implikálja, hogy mi is történt valójában, de végül ez is egy filmbeli fikciós keretbe ágyazódik, így csak az igazság illúziója születik meg, a valóság elveszik a médiumok és a színjátékok között.
Ugyanakkor a film úgy is nézhető, mint a metoo-hoz való hozzáállás paródiája. Mintha a kívülállók számára az egész csak egy megrendezett színjáték lenne, egy showműsor, intrika, látvány, a szórakoztatóipar számára pedig egy mediatizálható és eladható jelenség. Ennek a folyamata is szépen megjelenik a filmben, hiszen a per utána Madeleine hasonló témájú filmekben és színházi produkciókban kap szerepet. A Bűnös vagyok egyik ravasz bravúrja pontosan ebben a furcsa kettősségben rejlik. Innen nézve válik igazán relevánssá a rengeteg aprócska filmes utalás, az egész színházi és parafrazáló jelleg. A könnyed hangulat és humor elveszi ugyan az egész téma élét, ám a formai megoldások nyitva is hagyják a diskurzus lehetőségét.
Ravaszsága ellenére helyenként azért elnyújtottak a jelenetek és néha fárasztóvá válik a film stílusa. A humor sem mindenhol a legerősebb, de azokban a jelenetekben, ahol kivillan a szatíra szemfoga, igazán vicces pillanatokban lehet részünk. Az energikus szereplők, a nosztalgikus hangulat azonban gondoskodik arról, hogy viszonylag könnyedén teljen el az száz percnyi játékidő – kiváltképp akkor, ha valaki szereti ezt a műfajt.
