Kétféle ember létezik a világon: nő meg férfi. A bajok ott kezdődnek, hogy senki nem tudja, hogy mit gondol a másikról, saját magáról vagy hogy milyen kellene lenni a tökéletes elfogadáshoz. Természetesen él bennünk egy kép, ideál (írjuk ezt a romantikus regények vagy a popkultúra rovására),  melyet egy életen át hajszolunk, majd amikor (már ha) megkapjuk, feltesszük szépen a polcra és megfeledkezünk róla. Erről szól ez a film: a trófeák letörlik magukról a port, és kisétálnak a vitrin mögül...

… hogy újabb és újabb trófeákká (értsd: sablonokká, típusokká) váljanak. Azaz: egyik kategóriából a másikba lépkednek a szereplők, és a néző (értsd: én) csak fogja a fejét, hogy miért, miért kell ennyire egyértelműen beskatulyázni a nőket és férfiakat? Kérdés, hogy az élet utánozza a művészetet (komédiát), vagy fordítva, de ilyenkor nehéz eldönteni, hogy melyik unalmasabb. A vígjáték a commedia dell'arte óta meglehetősen könnyen megérthető, tipikus jellemekkel dolgozik, s a konfliktust nem árnyalt figurák közé, nem lélektani dimenzióra helyezi. Mégis, egy vígjáték lehet úgy is gördülékeny, ha eredetiséggel társulnak a megszokott sémák és karakterek (lásd Molière, ha már a franciáknál tartunk). Az új Ozon-film végére nem csak a szatíráktól, iróniától és romkomoktól ment el a kedvem, hanem a házasságtól s a velejáró egyéb démonoktól is. De lehet, hogy eleve tévedés kiszámíthatatlan, vagy legalább kissé meglepő fordulatokat és végkimenetelt várni ilyen kaliberű filmektől.

Deneuve Ozon üdvöskéje: őt jó nézni, mert lendít a hangulaton (akárcsak Depardieu), de mégsem menti meg egészében a filmet. Deneuve Suzanne Pujolt alakítja, avagy „Pujolnét”, akit, mint középkorú nőt, nagyjából az jellemzi, hogy férjének felesége. Suzanne reggelente kocog, a naiv költészet híve és művelője, és akárcsak minden tisztességes feleség, szemet huny férje viszonyai felett. Férje (Fabrice Luchini) attól lesz férfiasabb, hogy ernyőgyárában beosztottjaival zsarnokként viselkedik, felnőtt gyerekeivel rossz kapcsolatban van és egy ideje titkárnőjével bujálkodik. Csakhogy a szegény alattvalók egyszer csak megsokallják az elnyomást, sztrájkolnak, majd végső kétségbeesésükben foglyul ejtik az igazgatót, aki távozásra, és egy jól megérdemelt vakációzásra kényszerül. Feladatait ez időre felesége veszi át, aki gyengéd nőiességével végre szót ért a munkásokkal (utalás a Cherbourg-i esernyők-re?), vezetése alatt felvirágzik a gyár. Suzanne-nek segít egykori szeretője (Depardieu), fia és lánya, és – a sors iróniája – a harmadik fél: a titkárnő. Minden a helyén, de aztán a férj visszatér...

A felmerülő politikai és magánéleti viták-csaták kitöltik valamennyire a száz percet, csak közben, sajnos, „kiderülnek dolgok”. Olyan információk jutnak közlésünkre, a szereplők, vagy a vágások által, melyek elsősorban összezavarják a film hangvételét, másodsorban fájdalmasan szájbarágóssá és közhelyessé (muszáj kimondani ezt a szót!) teszik a cselekményt. Például: „kiderül”, hogy Suzanne is legalább annyira hűtlen, mint férje, s van benne egy adag férfigyűlölet is: a volt szeretőt (aki ma is kapható lenne bármire) is rendszeresen szívatja – többek között. Az utolsó jelentek egyikében meg az is „kiderül”, hogy Suzanne szeretett fiának, a művészlelkű Laurent-nek meglehetősen jó ízlése van:  nem csak Kandinszkij festményein, de sudár szőke legényeken is egyaránt örömmel legelteti szemeit. De miért lehet ilyen könnyen meghúzni a vonalakat A és B között? Ne lehessen!

Ha a Született feleség akkor kerül mozikba, amikor cselekménye játszódik, azaz 1977-ben, valószínűleg sikert arat: a francia feminizmus ezekben az években már eredményekkel bír, társadalmi, politikai körökben is. A jelenben viszont ezek a színes, retrós képek, jelmezek, az adott kor ideológiai törekvései letűnt időket elevenítenek fel csupán, és már a kuriózum kategóriájába is alig csúsznak be. Ozon-nak nem igazán sikerül korszerűsíteni, aktualizálni a filmbeli problémákat, s ezért inkább időkapszula a produkció – néhol szórakoztató, de több értelemben is távoli marad ez a világ.

De még ezt is megbocsátanám, ha nem látnék annyira kézenfekvő, felületes szereplőket, viszonyokat, helyzeteket. Ha valaki, bárki szerint is Pujolné lenne a született feleség... ez még rossz viccnek sem megy el. Ne skatulyázzanak be – se férfit, se nőt! Talán már nem tudunk újat mondani a házasokról, szeretőikről s a vásott kölykökről, akkor csak a régit, de azt másként.