Pankrációról, férfiasságról és más alakoskodásokról mesél meglepően sok gondolatot ébresztve, őszintén és érzékenyen a Vaskarom.
A valóban létező von Erich família sorstragédiája némileg kiszínezve és valamelyest leegyszerűsítve kivételesen termékeny alapanyaggá vált Sean Durkin rendező-forgatókönyvíró kezében. Vaskarom című, barokkos fény-árnyékkal és retró színekkel, hurkásan domborodó izmokkal és műesésekkel is bőven megpakolt filmje sikeresen múlja felül az előző alkotásai miatt talán létező várakozást. Az amerikai pankrációban tevékenykedő család lefegyverzően szomorú történetében Durkin valami egyetemesen emberire, és valami különösen kortársra talált, nem – illetve főleg nem – csak a gyászra és a veszteségre. Érdekes módon talán éppen emiatt nem is fokozza annyira fel a hangulatot, mint amire az alapanyag lehetőséget nyújtana, az érzelmek közül pedig leginkább a düh és a meglepődés kiváltásában jeleskedik.
A történet főszereplője Kevin von Erich (Zac Efron), aki az Európában talán kevésbé népszerű, eltúlzott gesztusokkal verekedést imitáló szórakoztatóipari tevékenység előadója. A szakmába apja, Fritz (Holt McCallany) – eredetileg Jack Adkisson – vezette be, aki a család védjegyévé váló „von Erich” előadói álnevet is felvette; valamint kitalálta a címben is szerepeltetett vaskarom nevű fogást. Fritz manipulatív és ambíciózus apafigura, aki, bár jövedelmező vállalkozást épített, de a maga számára elérhetetlen magasságokba Kevinnel és másik három fiával akar betörni. Ehhez sikeresen meg is nyeri gyermekeit, Kevin mellett a versenyszerűen diszkoszvető Kerryt (Jeremy Allen White), az életét még csak éppen megkezdő Davidet (Harris Dickinson), és a zenével is kacérkodó Mike-ot (Stanley Simons), akik apjuk hívására egymás után lépnek a szorítóba. A családot azonban kísérti a balszerencse – avagy egy átok, ahogyan ők hívják. Az egyre szaporodó csapások után Kevinen elhatalmasodik az üldözési mánia, és a tragédiák csak nem maradnak abba.
Durkin a Vaskaromban klasszikusan fogalmaz, a lakásbelsőkből a meghittség, a stadionokból nyomasztó és álszent lelkület árad. A 70-es, 80-as évek televíziózása által megihletett inzertek segítenek megidézni a kort, ahogy a néha egymásra rétegzett áttűnések és a Rockyéra hajazó montázs is. Egyedül talán a vágást, illetve a film hosszát lehet fölróni a rendezőnek, mert a több mint két órás játékidőt a történet alapján (is) nehéz megindokolni. Ellenben a színészválasztásban kifejezetten sikeres volt. A kevéssé ismert, de tapasztalt Holt McCallany telitalálat a gyermekeit kedvenc-listába rendező, és ezt velük az asztal mellett mintegy kedélyesen megvitató apa szerepére, ahogy a viszonylag kezdő Stanley Simons is hitelesen mutatja be a legkisebb von Erich kényszerekben telített életútját. Durkinnak emellé sikerült három kivételesen sokoldalú, és magukat a beskatulyázástól látványosan távol tartani igyekvő színészt is megnyernie az ünnepelt, trióban versenyző pankrátortestvérek szerepére. Efron most a végzetes családi helyzetben érdemben tehetetlen, de abban fulladozó tragikus hős karakterében is derekasan helyt áll. David szerepe a legkidolgozatlanabb a három fivér közül, ám Dickinson sikeresen tölti ki játékidejét azzal a kevéssel, amit a forgatókönyvtől kapott. White pedig a talán legösszetettebb belső világú fivér vívódásaiból képes hathatósan sokat megmutatni. Különösen White és Efron nem csak nagyon kigyúrta magát, de annyira le is szárította, amennyire az eredeti von Erichek is aligha. Talán emiatt még szembetűnőbb, hogy néha mennyire darabos és rugalmatlan a mozgásuk, ami ötletesen fejezi ki saját életükben érzett idegenségüket.
A Vaskarom nézése közben nehéz megmaradni a film világában, és nem elkalandozni a szűkebben vett esztétika területén túlra. Egyrészt Durkin bemutatja a pankráció világát, ami a maga színpadiasságával és belső rendszerével külön is érdekes, egyik legkendőzetlenebb válfaja a szórakoztatóiparnak. Sem múzeumkoncerti finomkodás, sem az építő- és reklámipar érdekeit elfedni hivatott nemzeti kulimász nem telepszik rá. A pankráció átlátszó hamissággal, tehát furcsán őszintén vállalja fel, hogy az emberi test tűrő- és teljesítőképességének leginkább mégiscsak öncélú megmutatása, vagyis inkább terítékként kínált mutogatása tömegeket szórakoztat. Külsőségeiben ezért hasonlít a szórakoztatóipari értelemben vett sporthoz, amitől megjelenését kölcsönözte, de belső működése olyan, mint minden más előadóművészeté. Például a „nehézsúlyú világbajnoki öv” annak jár, akit a közönség és a vezetés szeret, aki a hangulatkeltésben magaslik ki, és nem annak, aki versenyt nyer – hiszen verseny lényegében nincsen is. Olyan leeresztő szelep ez, mint az ezotéria, vagy a reality, így talán többet mond a nézőiről, mint az előadóiról.
Másrészt megbabonázóan riasztó Fritz – és egyébként az egész család – szülő-gyermek kapcsolatokról vallott alapfelfogása. Eszerint az apa minden szeretete feltételes, azaz igazságos, hiszen a mindenki által ismert feltétel az, hogy valóra kell váltani az ő vágyait. És természetesen azt szereti jobban, aki a legtöbbet valósította meg azok közül. A gyermekeit többszörösen kizsigerelő Fritz még gyászolni sem hagyja családját – valakinek be kell ugrania, nehogy már az ő élete álma ne teljesüljön. Felesége (Maura Tierney) közben még akkor sem szól semmit, ha a testvérek egymás érdekében csitítattnák vele az apjukat – az mindig „kettejük ügye”.
Emellett a Vaskarom a „férfiasság” mint a kultúrában kódolt szerep egyfajta kritikai megfejtéseként is értelmezhető. Fritz azt hangoztatta, hogy ha erősek és kemények lesznek, akkor semmi nem állíthatja meg őket. Ezt egészíti ki az érzelmi fenyítés és a teljesítményhez kötött szeretet további nevelési elveivel, így megbízhatóan tudta szállítani egymás után az öngyilkosságra fokozottan hajlamos, megsebzett lelkű, önállóságra és önállósodásra képtelen férfiakat. Férfiakat, akik nem sírtak, akik sokat ettek, sokat sportoltak, sokat dolgoztak, kevéssé ismerték a társasági érintkezés szabályait, és természetesen nem beszéltek arról, ha fájt valamilyük, vagy ha vért köptek. Miközben a von Erichek első blikkre a vágyott férfiasság remekei, Kevinnek elég sokáig nincsen dolga nővel, a kacérkodást észre sem veszi, sőt, a lánynak kell neki udvarolnia. És ezt a férfiképet árnyalja még egy olvasat: a család által belakott térről bár úgy tűnik, hogy izzadtság- és tesztoszteronszaga van, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor flitterben és tollboában masírozó, extrovertált előadókat találunk benne, akik a fellépés előtt szőrtelenítik a lábukat, a haja mindenkinek be van lőve, és az egész iparágat átjáró stílust csak azért nem nevezhetjük feltétlenül campnek, mert látszólag minden önreflexiót nélkülöz. Így megmutatkozik, hogy hogyan lesz a társadalomba belesimuló, igénytelen gorillából a közönség számára feltűnő, igényes szupermacsó: parádésan queer elemekkel.
A Vaskarom tehát társadalmi reflexió szempontjából meglepően gyümölcsözőnek bizonyuló, de egyúttal jól összerakott műfaji film is. Nagyon elkötelezett alakításai és letaglózóan szomorú alapanyaga mindenképpen érdemessé tehetik arra, hogy rászánjuk azt a 132 percet. A rétegelt és gondolatindítóan konfliktusos filmek kedvelőinek különösen érdekes lehet.
