Mikhaël Hers családi melodrámája vérbeli hangulatfilm: mivel a stílusa könnyen elbódít, szinte észre sem vesszük, hogy gyakorlatilag semmi sem történik benne.
Ha egy rendező a gyászfeldolgozás kényes témájához nyúl, vagy az emberi lélek mélységeit kell behatóan ismernie, vagy a filmnyelvet. Mikhaël Hers inkább az utóbbi rendezők sorát gyarapítja: pszichológiailag sosem alkot precíz képet a fájdalmas folyamatról, viszont eleganciája és stílusérzékenysége még a kissé banálisnak tűnő konfliktushelyzeteket és figurákat is üde színekkel telíti. Már előző munkája, az Amanda fókuszában is a letaglózó veszteségélmény állt, ráadásul egy csonka család hányattatásait követhettük nyomon, éppúgy, mint legújabb darabjában, az Éjszakai átutazókban. Csakhogy míg az Amanda – bár díszletvilága, tárgyi miliője „kortalannak” tetszett – szoros szálakkal kapcsolódott a kétezertízes évek társadalmi-politikai valóságához (a sztori bevallottan a 2015-ös párizsi terrormerénylet hatása alatt íródott), addig Hers ezúttal kiszélesíti a történelmi távlatot: új családi melodrámáját a nyolcvanas évekbe helyezi.
Akik maradtak – Mikhaël Hers: Amanda
A párizsi terrortámadásokat hétköznapi emberek szemszögéből megmutató Amanda szomorúan, de nem nyomasztóan mutatja meg, hogyan lehet tovább élni a szeretteink és az általunk ismert világ elvesztése után.
Sőt, a történet voltaképpen végigíveli az egész évtizedet. Az expozíció egészen 1981-ig, a Mitterrand-éra hajnaláig ugrik vissza az időben: ekkor ismerjük meg főhősnőnket, Elisabeth-et (Charlotte Gainsbourg), a férje által elhagyott, reménytelenül magányos családanyát, valamint kamaszkorú gyermekeit, a titkon művészi ambíciókat melengető Mathiast (Quito Rayon Richter) és a cserfes, de földhözragadtabb Judithot (Megan Northam). Triumvirátusuk akkor törik meg, amikor Elisabeth állást vállal egy éjszakai rádióműsorban: az egyik adás alkalmával összefut a gyönyörű, de szeleburdi Talulah-val (Noée Abita), s úgy dönt, befogadja otthonába a hajléktalan lányt. Az író-rendező a továbbiakban e nemes indíttatású, de erősen megkérdőjelezhető döntés következményeit világítja meg – Talulah ugyanis fenekestül felforgatja az egyébként is zűrös család mindennapjait –, de a sztori e négy ember önkeresésének krónikája is.
Hers ezúttal sem árul zsákbamacskát: ugyanazt az elegáns, cseppet sem tolakodó, a nézőtől ugyanakkor sok-sok türelmet kívánó stílust érvényesíti, melyet előző filmjei során kikristályosított. Az Éjszakai átutazók szüzséje külső eseményekben meglehetősen szegényes: a hol merészen szerteágazó, hol hirtelen összegabalyodó cselekményszálakból nem rajzolódik ki egységes családhistória, inkább állóképszerű, töredékes epizódok villannak fel Elisabeth és gyermekei életéből. Filmünket akár zavaróan lassúnak, horribile dictu unalmasnak is bélyegezhetnénk, csakhogy Hers – nem kis részben invenciózus párbeszédeinek, illetőleg nagyszerű színészvezetési képességének köszönhetően – mindig tudja, miként fűszerezze meg a legszürkébb, legjellegtelenebb pillanatokat, ráadásul újra bebizonyítja, hogy egy-egy kurta jelenetszilánkkal (Elisabeth és tétova kollégája szenvedélyes csókcsatája, vagy épp Talulah és Mathias évődése, majd valószerűtlen landolása a Szajnában) képes behatóan jellemezni figuráit.
A rendező emellett bravúros stiliszta is: nem meglepő, hogy az Éjszakai átutazók ihletett képeit is a nosztalgia aranyködében füröszti. A sárgás retro-szűrő, a kópia viharvertségét jelző mesterséges képi hibák, illetőleg a ténylegesen archív felvételek kiválóan megalapozzák a hamisítatlan nyolcvanas évek-életérzést, a hétpróbás mozibolondok lelkét pedig még az is balzsamozza, hogy Hers a konkrét filmtörténeti reflexiókat sem méri fukar kézzel (a kamaszhősök Joe Dante Szörnyecskék című opuszát akarják látni a moziban, de „csak” Éric Rohmer Teliholdas éjszakákját sikerül elcsípniük, mely végül – meglepő módon – még a tetszésüket is elnyeri). A színészek úgyszintén kitesznek magukért: Gainsbourg fantasztikus átéléssel hozza a sors által reá mért csapásokat hősiesen viselő családanyát, a Talulah szerepében önfeledten brillírozó, megejtően természetes Noée Abitát talán már most kikiálthatjuk a francia Ana de Armasnak, a mind külsejével, mind pedig alakításával a Megáll az idő Köves Dinijére (Znamenák István) hajazó Quito Rayon Richter szomszédsrác-imágója pedig nem is lehetne ennél hitelesebb.
Vannak filmek, amiket csak akkor értékelsz igazán, amikor már legördült a végefőcím – mondja Talulah Mathiasnak az egyik legemlékezetesebb jelenetben. Az Éjszakai átutazók tipikusan ilyen alkotás. Melodrámaként nem eléggé kimunkált ahhoz, hogy rendesen szíven üssön, a képei viszont annyira érzékiek és elevenek, hogy szinte a bőrünkhöz tapadnak – és ha mást nem is, e borzongatóan kellemes élményt biztosan magunkkal visszük, miután kiléptünk a vetítőteremből.
.jpg)
