Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának befejező darabja az életmű egyik legkiábrándultabb filmje, amelyben csak az életünkből, sőt tágabb értelemben a valóságból való menekülés jelenthet vigaszt. Az Egy százalék indián hihetetlenül sűrű, zavarbaejtően őszinte, minden pillanatban magával ragadó darab.
Összeállt tehát a kép, ami az Ernelláék Farkaséknál-ban friss fésületlenséggel, saját lakással és saját gyerekkel elkezdődött, majd a Kálmán-napban életnagyságú libikókaként folytatódott, most az Egy százalék indiánban tetőzött be. Míg korábban csak repedezett az a bizonyos egész, most annyira maradt erőnk, hogy az össztetört darabokat valahogy összeillesszük egy torzóvá. A három részt immáron együtt vizsgálva egyértelműek a tematikus csomópontok: Hajdu Szabolcsot absztrakt értelemben leginkább a kint és bent kérdése foglalkoztatja. Kérdés persze ezekben a filmekben az is, hogy érdemes-e itt maradni a fullasztó közép-európai miliőben, de sokkal fontosabb (és ez a harmadik film legvégén válik egyértelművé), hogy mi tartozik a közre, és mit kell(ene) megtartani maguknak, mik a határai a művészi élveboncolásnak, és végső soron mit áldoz fel az alkotó ennek oltárán. De az Egy százalék indián azzal kapcsolatban sem hagy kérdéseket, hogy Hajdu Szabolcs a kortárs férfikép felülviszgálatának legfontosabb alkotója a magyar filmben.
A helyszín ismét egy lakás, az időtartam most is nagyjából egy nap. Andris és Zsuzsa (Hajdu Szabolcs, Pető Kata) látja vendégül a társaságot egy közeli barát temetése után. Árpi (Szabó Domokos) keveset beszél és tud, barátnője, a színésznő Niki (Tóth Orsi) még idegenként mozog ebben a körben. Nem úgy, mint Rajmund (Gelányi Imre), aki a társaság leghangosabb és legtöbb alkoholt fogyasztó tagja, barátnője, Csibi (Tankó Erika) pedig leginkább azon aggódik, hogy kijön-e az a borfolt Andris ingéből, amit ő okozott. Teljesen egyértelmű, hogy mindegyik kapcsolat válságban van, a kérdés csak az, hogy mikor robban a bomba. Ám a trilógia befejező részében erre sem kell sokat várni.
Kezdjük a legegyértelműbb változtatással: a korábbi két „epizóddal” ellentétben az Egy százalék indián fekete-fehér képekkel számít a néző figyelmére. Ez értelmezhető főhajtásként a klasszikus lélektani drámák irányába, másrészről még azt a játékosságot is kiöli a képekből, ami az eddigi részekben megvolt. Bántó Csaba szűk beállításai alig-alig adnak menekülési útvonalat a szereplők számára, ám ahogy a Kálmán-nap végén, úgy itt megjelenik egy-egy pillanatra a mágikus realizmus.
Az ítélet: család – Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál
A Délibáb sikertelensége nem keserítette el Hajdu Szabolcsot: színdarabot írt és rendezett, majd azt adaptálta ultra-alacsony költségvetésű filmmé.
A trilógia nyitódarabjában sokszor a mindent kimondás volt a probléma, nézőként úgy érezhettük, hogy a karakterek igazán meglennének a szinte kötelező kellékként odatűzdelt sértések nélkül. A folytatásban aztán ez a visszajáráa fordult, a karakterek gyakorlatilag semmit, a legszükségesebb tudnivalókat sem mondták el a párjuknak. Az Egy százalék indián szintetizálja ezt a két problémát, kezdetben szinte minden rejtve marad a történetben, utána viszont nem lehet elkerülni a szembesülést.
Az Egy százalék indián az Ernelláékből kölcsönzi a kivándorlás témáját és a finom közéleti kommentárokat, a Kálmán-napból pedig a kiüresedett párkapcsolatokat és az eltűnő intimitást. Ezek jelentős szerepet játszanak az új műben is, azonban itt még fontosabb lesz az identitás és a korábban említett férfikép felülvizsgálata. Előbbi ebben a történetben két szinten is értelmezhető: egyrészt a címbéli poén feloldása megmutatja, hogy teljesen felesleges címkézni, etnikai származásra identitást építeni, mert manapság ezek sokkal sokszínűbb fogalmak annál, mint hogy egyszerű minőségjelzőkké lehessen őket silányítani.
Párkapcsolat végstádiumban – Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap
Amennyi minden közösnek tűnik a Kálmán-napban és az Ernelláék Farkaséknál-ban, legalább annyi különbség is van köztük.
Az identitás azonban szűkebb értelemben még fontosabb lesz a karakterek életében. Kik vagyunk mi, mit hozunk a családunkból? Felül lehet-e írni az örökölt mintákat? A mozi egyik legerősebb jelenetében Zsuzsa épp férje fejéhez vágja annak jellemhibáit, aki viszont azzal védekezik, hogy így is rengeteg lépett előre ahhoz képest, hogy honnan indult és milyen kapcsolati mintákat kellett maga mögött hagynia. Ám az Egy százalék indián azt is kikezdi, meddig tarthatjuk magunk elé pajzsként, hogy nekünk sem volt egyszerű életünk.
És itt jutunk el a film másik fontos témájához, a férfikarakterek kőkemény analíziséhez. Rajmund megítélése a legegyszerűbb ilyen szempontból, ő az, aki egyedül a kicsit savanyú bort dicséri, a női karaktereket folyamatosan becsmérli, egyértelmű hierarchiát képzel el a nemek között, és a jelek alapján bántalmazza is Csibit. De Árpi ugyancsak a régi rendszer gyermeke: úgy gondolja, hozhat fontos anyagi döntéseket a párja megkérdezése nélkül, illetve ami talán még fontosabb, kórosan képtelen felelősséget vállalni és szintén szoros viszonyt ápol az alkohollal. A legizgalmasabb azonban kétségtelenül a Hajdu Szabolcs által alakított András, aki annak a férfinak a tragédiáját mutatja be, aki a szíve mélyén egyetért felesége helyzetértékelésével, mely szerint „meg kell haladni a macsó világot”, csak közben ő is ebben az országban, ebben a kultúrában szocializálódott, így hihetetlenül nehéz dolga van. Hajdu ezzel a három filmmel roppant érzékenyen közelít a kapaszkodóit folyamatosan elvesztő férfiakhoz, akik hol az intimitásba, hol a család fenntartásába, hol az önkifejezésbe kapaszkodnak, hogy megőrizzék pozíciójukat.
Több vélemény is negatívan emelte ki a film végét, amely közvetlen kapcsolatot teremt a trilógia első darabjával. Azonban a szereplők nemcsak azért beszélgetnek az Ernelláék farkaséknál-ról, hogy a néző kajánul elmosodjon (bár tény, ez is megtörténik, főleg a színpadi változat esetében), hanem azért is, mert Hajduban érezhetően erős kétely fogalmazódott meg a saját művészetével kapcsolatban, pont azon kérdések mentén, amelyeket korábban megfogalmaztunk a magánélet és közönségnek szánt információk közötti határvonal kapcsán. A trilógia így egy plusz réteget is kap, a rendező egy pillanatra sem állítja, hogy ő minden titok tudója, de nagyon erős közlési szándék hajtja.
És bár a szereplők szerint ezt csak ne hasonlítsuk József Attilához, az Egy százalék indián egy remek film, amelyben a színészgárda ismét csúcsformában (az állandó Hajdu-művészek mellett az új belépő Pető Kata is csodálatos), és amelynek végén egyértelmű: hiába van minden veszve, küzdeni kell.
