Amennyi minden közösnek tűnik a Kálmán-napban és az Ernelláék Farkaséknál-ban, legalább annyi különbség is van köztük.
Hajdu a hivatalos magyarországi filmpénzosztókkal való porösszerúgása után bensőséges kamaradarabokkal töltötte ki a – csak költségvetésben, kreativitásban nem – keletkezett hiányt: párkapcsolati trilógiát írt és rendezett színpadra, ezek adaptációit láthatjuk most filmen is. Az Ernelláék Farkaséknál Karlovy Varyban ért Kristály Glóbuszt még 2016-ban, a Kálmán-nap a tallinni PÖFF-ön debütált pár hete, az Egy százalék indián bemutatója pedig még odébb van (de elkészült). A Kálmán-nap az Ernelláékhoz hasonlóan nem próbálja kendőzni, hogy kamaradarab adaptációja: szintén egyetlen lakásban, szintén egy rövid intervallum alatt játszódik, hasonlóan két párkapcsolati válság metszi egymást. Erősen párbeszédalapú, intim filmek, amelyekben a nagy dolgok, nagy drámák kis helyen, profán díszletben teregetődnek ki.
Kálmán (Hajdu Szabolcs) és Olga (Tóth Orsi) lakásában vagyunk, de a helyszín még fojtogatóbb, mint Ernelláéknál: ott még legalább bejárhattuk a hatalmas pesti lakás különféle rejtett zegzugait, itt már csak a lambériás nappalival egybenyitott konyhában vagyunk akarva akaratlanul is szem- és fültanúi a protagonisták kendőzetlen őszinteségének. De igazi őszinteség ez? A címszereplő ugyan fellengzősen szórja gyereknevelési tanácsait („egy kis szenvedésre szükség van!” – hangzik a poroszos bon mot), és különbözik össze feleségével azon, hogy akkor most segítsenek-e a hamarosan betoppanó Zitáéknak, hogy azok gyerekei jobb iskolába járhassanak (Kálmán nyilván nem vállalná az ezzel járó vesződést – Hajdu ugyanazt az enervált, magának való figurát hozza, mint Farkasként), de hamar kiderül, hogy a szókimondás nem jelent őszinteséget.
Az ítélet: család – Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál
A Délibáb sikertelensége nem keserítette el Hajdu Szabolcsot: színdarabot írt és rendezett, majd azt adaptálta ultra-alacsony költségvetésű filmmé.
A sikkes szőnyeg alá söpört féligazságok, eltussolt konfliktusok háza ez. A DVD-ktől, CD-ktől és könyvektől roskadozó polcok értelmiségi párról árulkodnak, a valóság azonban prózai: nem ment a könyvek által a világuk elébb, az okosság nem jár jobb élettel. Aligha jelent elégtételt, hogy az érkező Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos) élete talán még szarabb. Domokosnál már fizikai elváltozásokat, fájdalmakat okoznak az elhallgatott titkok, s rendes magyar emberek lévén, a tüneteket pálinkával csillapítják. Mintha csak a felbugyogni készülő sirámokat tuszkolnák vissza szesszel. Persze, a látszatot fenn kell tartani.
Az Ernelláéknál a gyerekek jelentettek üde színfoltot, itt most „csak” egy Ernő (Gelányi Imre) van, egy nemrégiben megözvegyült ezermester, aki néha segít rendbetenni ezt-azt a ház körül. Bujkál egy kihasznált-kihasználó-viszony kórrajza is abban, ahogy az értelmiségi családfő beszél ezzel a kétkezi munkással, de Hajdu nem erre futtatja ki Ernő szálát. A „s miben halt meg a felesége?” kérdésre megdöbbentő egyidejűséggel és tömörséggel válaszol Ernő és Orsi: „rák”. Mintha egy jól begyakorolt mantrát hallanánk, amit uniszonóban lehet szállítani, annyira gyakori a kérdés – s egyszersmind jelzi azt is, hogy mi lehet a végső „jutalma” annak, hogy a másiknak és önmagunknak is hazudunk.
Ahogyan eddig összefoglaltam a film által megpendített témákat, abból akár az is lejöhet, hogy ez egy búskomor mozi – pedig nem, Hajdu folyamatos fanyar humorral kontűrözi szereplői keserűségét. Ezt a fanyar humort leginkább Szabó Domokos játékában lehet tetten érni: szinte érezni a fizikai fájdalmat, amit egy-egy fogai között kipréselt, szűkszavú vallomás jelent. Remek kontrasztja Földeáki Nóra, aki a sokat beszélő, de semmit sem mondó, a többiektől érkező jelzéseket egyáltalán nem vevő dumagépet oldja meg, ráadásul remek akcentussal. A hab a tortán Gelányi Imre, aki szánnivaló kutyaszemeivel szállítja az idősödő melóst („há’ igen…”), aki nem kéri szánalmunkat, de ha már adjuk, akkor megköszöni, s elteszi. Arról, hogy ez az öt arc egy pillanatra se legyen unalmas a film – egyébként igen baráti 71 perce – alatt, Bántó Csaba operatőr gondoskodik, aki mindig képes új beállítást találni ebben a véges térben is, pedig a cselekmény mindössze egyetlen autóút erejéig hagyja el az egyre szűkebbnek érződő lakást.
Képes Kálmán és Olga együttérezni a „betolakodó” párral, vagy csak sajnálják őket? No és mi, nézők? Magunkra ismerünk ezekben a párkapcsolatuk csapdáiban ragadt emberekben? Vagy kívülről, lesajnálva szánjuk őket? Netán örülönk, hogy na, hálistennek, azért mi nem állunk ilyen szarul? Hajdu nem lekerekített sztorit, nem kész válaszokat ad, hanem csak egy szeletet villant fel ebből a négy (plusz egy) sorsból, arra invitálva a nézőt, hogy a saját életére reflektálva gondolja tovább a karakterei életét. Mi a kevésbé végzetes? Ha egyáltalán nem működik a párkapcsolat, vagy ha „csak” rosszul működik?
