Guy Ritchie elkészítette a saját Becstelen brigantykját, amivel korántsem az a legnagyobb probléma, hogy az egész olyan, mintha Tarantino remekművének fapados remake-jét néznénk – elkeserítőbb, hogy a brit fenegyerek kéznyomát csupán alig észrevehető módon hordozza magán ez az igaz történeten alapuló heist movie.
A fene se tudja, miféle alkotói túlbuzgás kerítette hatalmába Guy Ritchie-t az utóbbi időben, mindenesetre nehéz nem észrevenni, hogy irdatlanul termékeny mostanság A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff sztárrendezője. Csak tavaly két nagyjátékfilmmel (Fortune-hadművelet: A nagy átverés, A szövetség) jelentkezett, és egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben sem tervezi levenni a lábát arról a bizonyos gázpedálról. Nem sokkal azután, hogy sorozattá bővítette a gyökerekhez való visszatéréssel kecsegtető Úriembereket, a brit nagyágyú újabb alkotással rukkolt elő: a The Ministry of Ungentlemanly Warfare egy eltitkolt második világháborús hadművelet elképesztő történetét meséli el – elképesztően fikcionalizált tálalásban.
1941-ben egyre irreálisabban hangzik, hogy ne a Harmadik Birodalom nyerje a világháborút. A nácik folyamatos bombázással tartják sakkban Angliát, közben tengeralattjáróikkal lehetetlenítik el az Egyesült Államok katonai beavatkozását az európai hadszíntéren. Ám Sir Winston Churchill (ezúttal Rory Kinnear zavarba ejtően elmaszkírozott alakításában) nemcsak a mértéktartás fogalmát nem ismeri, de a kapitulációét sem. A brit miniszterelnök ezért inkább egy titkos kommandót toboroz csupa kétes, látványosan (köz)veszélyes alakból, akiket a cinikus, minden parancsra fittyet hányó Gus March-Phillipps (Henry Cavill) vezet totális képtelenségnek ígérkező küldetésük során. A Postamester-hadművelet néven futó akció lényege a következő: March-Phillipps csapatának el kell süllyesztenie a tengelyhatalmak tengeralattjáróinak muníciót biztosító Duchessa D’Aosta nevű teherhajót, amely jelenleg a semleges Fernando Po szigeténél állomásozik. A zökkenőmentes lebonyolítás érdekében két kémnek (Eiza González és Babs Olusanmokun) mindeközben elő kell készítenie a terepet a szárazföldön, amit jelentősen megnehezít a területre kirendelt, könyörtelen SS-parancsnok, Heinrich Luhr (Til Schweiger) személye. Az illegálisan tevékenykedő öngyilkos osztag tehát nincs egyszerű helyzetben, hiszen börtön vár rájuk, ha a britek, kínhalál pedig akkor, ha a nácik kapják el őket.
A több szálon futó, saját súlya alatt meg-megroskadó cselekmény előrehaladtával egyre szembetűnőbbek az átfedések Ritchie történelmi akcióvígjátéka és Quentin Tarantino második világháborús ámokfutása, a Becstelen brigantyk között, ami idővel kontraproduktívvá is válik az előbbire nézve. A párhuzam kézenfekvő a sztori kiindulópontja miatt, ám ez önmagában még nem volna kellően erős érv a fentebbi állítás alátámasztására, mivel mindkét film rengeteget merít a régi vágású „bunch-of-guys-on-a-mission”-típusú történetekből, sőt mi több, tudatosan játszik rá a szubzsáner olyan alapműveire, mint a Navarone ágyúi (The Guns of Navarone, 1961), A piszkos tizenkettő (The Dirty Dozen, 1967) vagy a Kelly hősei (Kelly's Heroes, 1970).
Ettől függetlenül némiképp hervasztó, ahogy a Tarantinónál szintén megfordult Til Schweiger fullba nyomja a Hans Landát, és már az első fontosabb jelenetében elsüt egy bravót. A Dán Kalapácsként rettegett Anders Lassen (a kétajtós szekrénnyé edződött Alan Ritchson parádés megformálásában) Eli Roth Medve Zsidójához hasonlóan fanatikus gyilkológép, a gyűjtőszenvedélyét viszont inkább Aldo Raine hadnagytól örökölte a karakter, csak ő skalpok helyett a náci katonák szívét tartja rendkívül nagy becsben. Végül, de nem utolsó sorban itt is keresztülhúzza hőseink aprólékosan kifundált tervét a hübrisz, a (majdnem) végzetes elbizakodottság, habár Eiza González önkéntelen jiddis nyelvű éneke egy rosszul felépített, egyenesen erőltetett fordulatként csapódik le Michael Fassbender elbaltázott italrendeléséhez képest.
Az úriemberhez méltó kalapemeléstől éppen az választja el ezeket a koppintásokat, hogy az összképből fájóan hiányzik Guy Ritchie, pontosabban az ő szikár, de azért szerethetően lezser, pingponglabdaként pattogó dialógusokkal és savként maró humorral operáló stílusa. Őfelsége feláldozhatói veszedelmesen őrültek (és hozzá kell tenni, mindennemű csapzottságuk ellenére is felháborítóan vonzóak, mintha a brit hadsereg kizárólag szuperszexi embereket alkalmazna), a karakterek mögött azonban nem rejlik valódi személyiség – jól illusztrálja ezt, hogy az árja gyom irtása iránti elkötelezettségüket is egymondatos motivációkkal intézi el csupán a film. Ugyanígy egy stáblistás inzertnél talán többet érdemelt volna a szóbeszéd, miszerint a Postamester-hadműveletben szintén meghatározó szerepet játszó Ian Fleming szemei előtt Gus March-Phillipps alakja lebegett, amikor papírra vetette James Bond személyiségprofilját – pláne, hogy Daniel Craig leköszönését követően az őrnagyot megformáló Henry Cavillt kiáltották ki a rajongók az ideális 007-es ügynöknek.
Az akciószekvenciák formanyelvileg fantáziátlanok – e tekintetben még a Fortune-hadműveletbe is több kreativitás szorult –, cselekményszervező elemként pedig tét nélküliek, mivel a filmtörténet során utoljára a rohamosztagosok céloztak annyira rosszul, mint Ritchie interpretációjában a nácik. A Becstelen brigantykban vagy A piszkos tizenkettőben legalább legyek módjára hullanak a „jófiúk” is, és kár a valós eseményekkel takarózni, mert az pont a vásznon/képernyőn lezajló vérfürdő parodisztikusan túlzó voltát nyomatékosítja. Ettől még persze lehetne bűnös élvezet a The Ministry of Ungentlemanly Warfare, ha a játékidő fennmaradó része tudna nyújtani bármit azon kívül, hogy a szereplők komplett haditerveket mondanak fel, illetve (Ritchie filmográfiájában ritkán tapasztalható visszafogottsággal) élcelődnek egymással és egymáson.
A brit fenegyerek akkora rutinra tett szert hollywoodi működése óta, hogy immáron becsukott szemmel is bármikor levezényel egy tisztességes iparosmunkát. Futószalagon gyártott popcornmozijait látva mindenesetre komolyan felmerül a kérdés, akar-e még egyáltalán másfajta filmet rendezni az egykor csodagyerekként ünnepelt Guy Ritchie, vagy a karrierjének ez a jelenlegi szakasza csak egy hatalmas blöff része. A The Ministry of Ungentlemanly Warfare Damien Lewis történész azonos című könyvének felettébb laza adaptációjaként nem kínál se többet, se kevesebbet egy ártalmatlan és tökéletesen felejthető szórakozásnál, ami pusztán azért elszomorító, mert egy ilyen végeredményhez túl jó alapanyag volt Churchill titkos kommandójának igaz története.
