Az U.N.C.L.E. embere elsősorban laza vígjátékként működik olajozottan, nem pedig sötét hangulatú kémthrillerként. Guy Ritchie mindenesetre a Blöff óta nem rendezett ilyen jól.
Mint a főcím-szekvencia is felvázolja, a film a hidegháborús 60-as években játszódik, a cselekmény pedig az NDK-ban nyit. A CIA ügynöke, Napoleon Solo felkutatja és beszervezi Gaby Tellert, a dögös autószerelőt, mivel a nő tudós apját nemrégiben elrabolták, és minden gyanú szerint épp atombombát kénytelen készíteni egy exnácik vezette nemzetközi bűnszervezetnek. Solo nem hagy sok választási lehetőséget, a nőre ugyanis a KGB legjobbja, Ilja Kurjakin is feni a fogát. A két ügynök felettesei viszont ellentéteiket sem restek félretenni az atomveszély elhárítása érdekében, a két ősellenség alfahím tehát kénytelen együtt dolgozni, ráadásul meg kell osztozniuk a tűzrőlpattant nőn is.
A film nyitánya hamar egy remekbeszabott akciójelenetbe fordul, mely egyrészt izgalmas és intenzív, másrészt tökéletes expozíció, hisz konfliktuson keresztül mutatja be a miliőt, a három főhőst és a köztük fennálló érdekellentéteket. Ahogy a két öntörvényű, gyökeresen különböző férfinak együtt kell dolgoznia, az a legjobb buddy movie-kat idézi. Az amerikai egy rovott múltú szerencsevadász: sármos nőcsábász, tolvaj, csaló, hedonista. Egy kiköpött Bond, akár a fiatal Pierce Brosnan is alakíthatná. Az orosz pedig korántsem maga a megtestesült nyugati elegancia. Egy karótnyelt hústorony, aki pszichotikus epizódoktól szenved: alapállásból erőszakos természetű, de gyakran nem sikerül uralkodnia magán. Hithű szovjet, aki megvet minden léhaságot. Tiszta Schwarzenegger a Red Heat / Vörös zsaruból. Mindketten hazájuk titkosügynökségének legjobbjai viszont, és emberükre találnak a másikban. Kommunizmus és kapitalizmus csap össze (komikus módokon) karaktereiken keresztül, ráadásul végül a nácizmus is beszáll.
Az életrevaló német nőnek épp az orosszal kell kamu házaspárt alkotnia, furcsa kényszerpárosuk pedig bőséges komikumforrás. A karakterek jól hangszereltek, hisz a nőnek is megvan a maga tökéletes ellentéte a történetben: a neonáci szindikátust egy germán jégkirálynő irányítja (az antagonistával pedig már Solo ügynök szűri össze a levet). A cselekmény a továbbiakban sajnos klisés, döcögős, kiszámítható, súlytalan és mentes mindenféle különösebb feszültségtől, de mindebből nem sokat bánunk, jelen film ugyanis főleg vígjátékként működik, melyben a fekete humor főként az eklektikusságból fakad (hisz e mű elméletileg egy retró-akcióthriller). A tempót rendre vicces szituációk akasztják meg, a poénok viszont javarészt ülnek. Máskor pedig egyenesen akciójelenetek fordulnak komédiába, s a humor felülírja a thrilleri feszültséget.
A film tehát poénokra, azon belül a főhősöket felvonultató komikus szituációkra van kihegyezve, amihez képest küldetésük másodlagos. Ami nincs különösebb kárára a filmnek, és csodálkozni is nehéz rajta, hisz egy 60-as évekbeli amerikai tévésorozat moziverziójáról van szó. A hősök aktuális missziója éppoly felejthető, mint egy tévészéria random epizódjának a sztorija. A protagonisták kellően makacs és összeférhetetlen triójának dinamikája, kémiája viszont gördülékenyen szervezi a cselekményt. Találó ötlet, hogy a férfipároshoz egy női karakter társul, hisz ő biztosít azonosulási pontot a közönségnek. Nem aktív, hanem reaktív, nincs olyan markáns jelleme, mint a két főhősnek, így bárki beleképzelheti magát a helyébe. Miután viszont a néző már otthonosan érzi magát a film univerzumában, és már nincs többé szükségünk a nővel való azonosulásra, Ritchie őt is aktivizálja.
Ami a látványelemeket illeti, Ritchie roppant gazdaságos stratégiát választott: kreativitását két üldözéses jelenetre összpontosította, és az egyiket a film elejére tette (hogy azt higgyük, az egész mozi így pörög majd), a másikat a végére (hogy intenzív szekvenciával küldje haza a közönséget). Ezt viszont kompenzálja, hogy e szcénákban a direktor a védjegyének számító ötletes vizuális stílust is prezentálja: gyorsakat zoomol ki és be, osztott képmezőt használ. Nem ismétli magát, például szerencsére maga mögött hagyta a Sherlock Holmes kilassítgatott akciójeleneteit.
Az U.N.C.L.E. embere tehát főként komédiaként működik olajozottan, amiben nagy a szerepe Ritchie remek színészvezetésének és a szereplőgárda pazar alakításainak. Henry Cavill hűvös és laza, a svéd Alicia Vikandert az Ex Machina és eme film után alighanem sokat fogjuk még látni, de a show-t Armie Hammer lopja el, akinek alighanem ez élete szerepe. Ha lehet hinni az életrajzának, a majd’ két méter magas színész orosz, ukrán (szovjet) gyökerekkel büszkélkedhet. Még arról is lehet olvasni, hogy Armand egyik azonos nevű felmenője a nevét is az „arm and hammer” logóról kapta. A filmnek csak a legvégén derül ki, hogy mi a fene az az U.N.C.L.E., ez tehát eredettörténet is egyben, és mivel eme mozit sem a sztorijáért lehet szeretni, akár egy folytatás is sikerülhet ilyen jól.
