Az U.N.C.L.E. embere elsősorban laza vígjátékként működik olajozottan, nem pedig sötét hangulatú kémthrillerként. Guy Ritchie mindenesetre a Blöff óta nem rendezett ilyen jól.
A jó öreg hollywoodi akcióvígjáték divatja bizonyára nem múlik el egyhamar, hiszen a 80-90-es években felvirágzó műfajötvözet a mókával lazított fogvacogtató feszültség pompás moziélményét tudta és tudja nyújtani minden élő és ezután születő nemzedék számára. Annak ellenére, hogy a kínálat már jópár esztendeje nemigen fedezi a szükségletet, néhanapján nyílik még lehetőség beülni a műfaj nagy klasszikusait megidéző darabra a sarki plázában.
Favreau csalódást keltő, összecsapott és zavaros második Vasember-filmje után Shane Black vette át a szériát, és lehelt bele új életet saját stílusában megforgatva. A Marvel pedig megtette az első lépést a szerzői szuperhősfilmek irányába.
A képregényből filmre vitt történetek újabban szinte mindig elborzasztanak. Annyit tanultam meg belőlük, hogy semmit sem kell elvárni tőlük, úgyis javarészt felejthető és igénytelen munkák. Mégis, egy-egy számottevő próbálkozás annál inkább kiemelkedik, minél több gyengéjét mutatja meg Hollywood ennek az adaptálósdi-játéknak. Íme, egy kiemelkedő példa.
Napjainkban egyre többen igyekeznek kiaknázni a „buddy cop movie” parodisztikus felülírásában rejlő lehetőségeket. Az Apatow-garnitúra ügyes kezű rendezője, Adam McKay (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz) házi színésze, Will Ferrell és a szökőévente komédiázó Mark Wahlberg társaságában csapott morbid kommentárt a veretes alműfajhoz. Kár, hogy az ígéretes alapkoncepcióhoz tapló humor és elnagyolt karakterkészlet társult.
Hogyan lehet szeretni tizenkét (plusz egy) kleptomániást? Úgy, hogy adott ponton (szinte) mindent visszaszolgáltatnak, filmünkben a francia impresszionista festményektől egészen a mobiltelefonig. Aztán meg ott az a vagányság, amiből ezek a negyvenes főhősök nem szenvednek hiányt. A végeredményhez hozzátartozik az EU rendőrségének (?) a lejáratása és még n dolog, ami ma Európából látszik, kellőképpen felületesen bemutatva.
Vannak olyan filmek, amelyekről nehéz beszélni az uralkodó, esztétizáló filmes közbeszédben (ezzel az indítással ez a mondat is rögtön érvényét vesztette). A közbeszéd művelőin értsük azokat, akik nem igazán szeretnek elmenni késő este egy multiplexbe „csak úgy", a szórakozás kedvéért. Pedig az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (miért kell ezt a magyar címet adni?) ilyen film: önfeledt szórakozást kínál, rögtön az első képkockákkal kellemes viszonyt alakít ki a nézővel.
