A jó öreg hollywoodi akcióvígjáték divatja bizonyára nem múlik el egyhamar, hiszen a 80-90-es években felvirágzó műfajötvözet a mókával lazított fogvacogtató feszültség pompás moziélményét tudta és tudja nyújtani minden élő és ezután születő nemzedék számára. Annak ellenére, hogy a kínálat már jópár esztendeje nemigen fedezi a szükségletet, néhanapján nyílik még lehetőség beülni a műfaj nagy klasszikusait megidéző darabra a sarki plázában.
Idén a 2 kaliberre érdemes befizetni, és nem szabad hagyni, hogy az elfuserált utolsó negyedóra feledtesse az addig töltött izgalmas, állandó vigyorra késztető és feszes egyensúlyban telt másfél órát. De itt álljunk is meg. Öt fogalmat vezettem fel, amelyeket kibontva többé-kevésbé jellemezhető a 2 kaliber, vegyük hát ezeket, nem feltétlenül az iménti sorrendben.
Az izlandi Baltasar Kormákur egyike azon kevés importrendezőnek, akinek otthoni műveire a másodvonalbeli filmfesztiválok ínyencei csettintenek elragadtatva, amerikai dolgozatait pedig multiplexekben habzsolják immár évek óta. Rutinosan alkot tehát mélyet, tartalmasat, szolidan élvezhetőt, de ha kell tragikusat, fergetegeset, szikárat, egyikről a másikra váltva, egyszer ilyet, legközelebb olyat. Tehetségéből és gyakorlatából futja hát arra is most, hogy húzós nevű színészekkel, a spagetti western lényeges jegyeit magán viselő, képregényből adaptált akcióvígjátékot vezényeljen, és nem is akármilyet. Feszes egyensúlyt épít: karaktereit pár vonással, de kellő alapossággal rajzolja meg, a felül- és alulnézetből vett képeket jó arányérzékkel váltogatja, be-belassít, kimerevít ha kell, autós üldözéseit a porfelhőt verő gumiabroncs szintjétől a madártávlatig vezérli, a rosszfiúk brutálisan kíméletlenek, a jófiúk marha okosak és rém viccesek. Egyszóval, hiba nincs, egy ideig.
Izgalmakról a fordulatokban gazdag cselekmény és a főhősök kapcsolatának ambivalenciája gondoskodik bőszerivel. Kormakur már dolgozott tavaly a néhai rapper Mark Wahlberggel a Csempészekben, ezúttal ő játssza a pergőajkú Michael „Stig” Stigmant, társa pedig Denzel Washington, azaz Robert „Bobby” Trench, mindketten beépült ügynökök. Előbbi a tengerészgyalogságnál nyomozó, utóbbi a kábítószer-ellenes hivatal (DEA) rendőre, és, ami máris vígságra ad okot: egymás mellé vannak beépítve, s eleinte mindkettő a másikat bűnözőnek tekinti. Amikor az egyik mexikói drogkartell főnökére próbálnak diszkriminatív tárgyi bizonyítékot gyűjteni, és az illetőt megtakarított pénzétől kifosztani, bankrabláskor a vizionált hárommillió dollár helyett mintegy negyvenhármat találnak a páncélszekrényekben. Ekkor lehullanak az álarcok, és rövid ideig egymás ellen fordulnak. Ám a pénz hiánya körül hatalmas bonyodalom keletkezik, a drogmaffia és különféle állami intézmények szegődnek a nyomukba, nekik pedig – a kölcsönös bizalmatlanságot félretéve – újra társulni kell, ha mindezt túl szeretnék élni. Tarkójukban ott liheg a (kezdetben) rejtélyes indíttatású és rendkívül kegyetlen Earl (Bill Paxton, mint soha korábban), Papi Greco kokainbáró (a mindig remek Edward James Olmos) és a tengerészgyalogos tiszt Quince (egy elmosódott James Marsden).
A fehér és afro-amerikai revolverhősök nyerő párosa a hollywoodi akcióvígjátékok toposzaként mondhatni elavíthatatlan, klasszikus jelenség. Gondoljunk csak a Die Hard 3 Willis-Jackson viszonyára, vagy a Halálos fegyver Gibson-Glover négykezesére, de akár a 48 óra Nolte-Murphy párbajára is (hogy a sémából kissé kikönyöklő Csúcsformában Chan-Tucker házasságát, illetve a Django elszabadul Waltz-Foxx köteléket ne is említsem), amelyek a tipikusan amerikai, immár közhellyé vált faji különbségek nyújtotta, élcelődésre alkalmas alaphelyzet mellett néha más jellegű (sorrendben: elszánt hétéltű zsaru-tisztes családapa, korkülönbség, piti bűnöző-nyakas rendőr, kultúrszakadékok) diszkrepanciából is merítették a humort. A képregény lapjain talpig fehér Stig és Bobby párosból valószínűleg csak azért varázsoltak pepitát az alkotók, hogy Wahlberget és Washingtont egymás mellé helyezzék, s a többi jön magától, gondolhatták. Hát valóban. A két jómadár pazar egysorosok szópárbaját nyújtja állandóan, s a színészek összjátéka nyomán valósággal szikrázik a levegő. Ha a cselekmény éppen áll, elég mindkettejük néma jelenléte a vásznon ahhoz, hogy valami huncutságra, vakmerőre, netán kivételesen kellemes drámaira számítson a közönség, így hát a film elején beállt állandó vigyor alig-alig hervad le a néző arcán.
A végére sajnos kifárad a buli, és bekúszik egy totálisan tájidegen fatalista jelenet az egyetlen női karakter jóvoltából, amely mintegy elvágja és közönségesbe kergeti a műfaji buktatókat addig a pontig egész jól kerülgető, frenetikus, mindazonáltal visszafogott történetvezetést. Minden karakter kissé kiesik önmagából a végső, nagyszabású shootoutra. Kár értük. Szerencsére ezt is, mint az akcióvígjátékok többségét, nem a cél és a bársonyos hepiend fogja velünk majdan újranézetni, hanem a langyos vércseppek és forró töltények záporában kacagva megtett út.
