Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű filmje, a Belfast egy kisfiú felnövéstörténete gyermeki szemszögből elbeszélve, ám nem kifejezetten gyerekeknek.
Kenneth Branagh neve filmrendezőként elsősorban a remekbeszabott Shakespeare-adaptációkkal forrt egybe, jóllehet az utóbbi időben már olyan szuperprodukciók stáblistáiról is ismerős lehet, mint a Thor, a Jack Ryan: Árnyékügynök, a Hamupipőke, vagy éppen a sokadjára újragondolt Agatha Christie-krimik, a Gyilkosság az Orient expresszen és az épp most bemutatásra kerülő Halál a Níluson. A brit származású alkotónak azonban elvétve akadnak személyesebb ihletésű, saját történeteken alapuló munkái is. Ilyen volt az 1995-ös Hamlet, vagy amit akartok (In the Bleak Midwinter) című édes-bús komédia, amelyben Branagh egy vidéki színtársulat szemszögéből mesélt arról, hogy színházi színészként őt magát milyen kérdések, dilemmák foglalkoztatták, és ilyen vadonatúj mozija, a Belfast is. Ebben Shakespeare egyik legnagyobb rajongója és ismerője saját gyermekkori emlékeiben, azaz a 60-as évek végének zűrzavaros időszakában merül el.
Egészen pontosan 1969 nyarán kezdődik az észak-írországi Belfastban játszódó történet, amely a protestáns és katolikus lakosság között elfajuló nézeteltérésekből lett brutális zavargásokról, valamint a környék élhetetlenné válásáról és az emiatti kivándorlásról szól. Ezt a traumát azonban Branagh nem szokványos módon, hanem főszereplője és szerzői alteregója, a kilencéves Buddy (Jude Hill) nézőpontjából mutatja be, így a Belfast sokkal inkább nevezhető nosztalgikus elemekkel átszőtt felnövéstörténetnek, mint történelmi filmnek. Az élettel még épp csak ismerkedni kezdő Buddy számára szülővárosa jelent mindent. Idekötik munkásosztálybeli szülei (Caitríona Balfe és Jamie Dornan), a testvére (Lewis McAskie), a nagyszülei (Judi Dench és Ciarán Hinds), az általános iskola a barátaival és az első nagy szerelmével. De legfőképpen az utca, ahol él, ahol minden szomszédot név szerint ismer, ahol bármikor szabadon és biztonságban játszhat a fakardjával, és ahol 69 augusztusában olyannyira elfajulnak a különböző vallási nézeteket követő lakosok között az ellentétek, hogy emiatt többek között Buddy apjának a fejében is megfordul, hogy búcsút kellene inteniük Belfastnak. Miközben szinte az egész város a „menni vagy maradni”-dilemmától őrlődik, Buddy minden porcikája tiltakozik a csupán filmekből ismert nyugati világ ellen, ám ahogy az elkövetkezendő pár hónapban megtapasztalja a felnövéssel elkerülhetetlenül együtt járó sérüléseket és csalódásokat, úgy lesz képes gyermeki makacsságát is elfogadásra és alkalmazkodásra cserélni.
A több kategóriában is Oscar-várományos Belfast forgatókönyvét Branagh még a koronavírus-járvány 2020-as első hullámával eljövő lezárások idején írta, majd viszonylag hamar tető alá is hozta a szerelemprojektet, amelyhez Észak-Írországban és Angliában egyaránt forgatott. A film központi és egyben legérdekesebb helyszínét, Buddy-ék utcáját azonban egy angliai repülőtéren felhúzott díszletből sikerült a vászonra álmodnia, mert az eredeti belfasti terep, ahol Branagh felnőtt, már nem létezik. A mesterséges helyszínen játszódó jelenetek egy kicsit ki is lógnak a természetes közegben felvettek közül, ám mindez nem elvesz, inkább hozzátesz a film hatásmechanizmusához. A Belfast ugyanis végig úgy mutatja be a 60-as évek végének eseményeit, ahogyan azokat Branagh kisfiúként látta és elképzelte, emiatt pedig a film egészére jellemző a stilizáltság.
A képi világot szinte végig a „hollywoodi fekete-fehérnek” nevezett bársonyos tónusok uralják, mindez csak akkor törik meg és vált át színesre, amikor Buddy gyermeki áhítattal csodálkozik rá a kor nagy mozifilmjeire, az Egymillió évvel ezelőttre (One Million Years B.C.) és a Csodakocsira (Chitty Chitty Bang Bang). Ehhez illeszkedően a bemutatott események is sokszor a valóságtól elemeltnek hatnak, hiszen például Branagh több alkalommal is Gary Cooper-szerű westernhősként ábrázolja Buddy apját, aki egy igencsak emlékezetesre sikerült jelenetben a Délidő zenéjére száll szembe a város levegőjét erősen mérgező, a Molotov-koktélos zavargásokat szervező ellenlábasával, de ugyanitt említhetnénk a fináléban az egész család által előadott Love Affair-számra, az Everlasting Love-ra vágott klipbetétet is, a templombajárás lázálomszerű megjelenítéséről nem is beszélve.
Branagh tehát mind íróként, mind rendezőként remek kreatív döntéseket hozott, művét viszont a színészgárda teszi teljesen tökéletessé. Judi Dench nagymamájában, Ciarán Hinds nagypapájában és Jamie Dornan apafigurájában is egyedülálló alakításokat láthatunk, de közülük is kiemelkedik a Buddy-t megformáló Jude Hill, aki a forgatás idején mindössze tízéves volt, ám ennek ellenére is olyannak hat a jelenléte, mintha profi színészként vállalta volna el a szerepet. A Belfast tehát még véletlenül sem azt a megúszós utat választja, hogy a gyerekfőszereplője ellenére inkább a már bizonyított, rutinos felnőtt kollégákra bízza az igazán nagy kihívást jelentő feladatokat, ehelyett Branagh jó érzékkel és zseniális színészvezetéssel engedi, hogy Hill kibontakozhasson a kamerák előtt, a kisfiú játéka pedig így őszintén átszellemültnek és érzékenynek tűnik.
A Belfastban talán csak az tűnik egy kicsit hazugnak, hogy Kenneth Branagh életművének jól fizető bérmunkáival is megpróbál elszámolni a közönsége felé, és mintha az események közé be-becsempészett Thor-képregénnyel és Agatha Christie-kötettel azt üzenné, hogy a nevéhez kapcsolódó lelketlen blockbusterekben sem szűnt meg szerzőként a személyes élményanyagából, a gyermeki lelkesedéséből építkezni. Ha azonban ezt az állítást egy kissé kétkedve fogadjuk, most legalább lesz lehetőségünk a művész Branagh-ot választani az iparos Branagh-gal szemben, ugyanis csupán egyetlen hét különbséggel kerül mozikba a Belfast és a Halál a Níluson.
