Paul Thomas Anderson legújabb filmje három kategóriában is esélyes Oscar-díjra. Az alkotást azonban nem csupán a rangos elismerések miatt érdemes megnézni: a Licorice Pizza igazi feel good két órát ígér.

A Licorice Pizza Paul Thomas Anderson egyik legkönnyedebb hangvételű, legéletvidámabb alkotása. A friss, energiával teli forgatókönyvben gördülékenyen áradnak előre az események, hogy elmeséljék Gary Valentine és Alana Kane felnövéstörténetébe burkolt románcát. A lezáratlan, mégis happy endként értelmezhető filmvégig ellipsziseken és rengeteg epizódon át vezet az út: Bradley Cooper és Sean Penn – a fenyegető aurájú nőcsábász művész, valamint a kiöregedett színész, aki részegen próbálja újraalkotni karrierje fénykorának leghíresebb kaszkadőrjelenetét – cameóit biztosan nem fogjuk elfelejteni, ám a Licorice Pizza mégis Alana és Gary bimbózó kapcsolatától válik igazán kihagyhatatlanná. A főhősöket Alana Haim és a néhai Philip Seymour Hoffman fia, Cooper Hoffman alakítják életük első szerepében: az ő energiájuk és lelkesedésük adja a film szívét és báját.

Anderson kiválóan idézi meg a ’70-es hangulatát a Licorice Pizzával, de nemcsak a korszak produkcióit idéző elbeszélésmóddal: az alkotás színvilága, a díszletek, az ikonográfia és Alana számtalan korabeli ruhája (melyek stílusa folyamatosan változik, ezzel reprezentálva az útkeresését) mind-mind az évtized filmjeit juttatják eszünkbe – ezek alapján a Licorice Pizza akár akkoriban is készülhetett volna. De ezt támasztja alá a téma is, hiszen a ’70-es években rengeteg nem konvencionális románc történetét vitték a filmvászonra, mint mondjuk a Harold és Maude, ami a szerelmesek közti korkülönbség extrém képviselője. A nő a Licorice Pizzában is idősebb a fiúnál, még ha nem is olyan radikálisan, mint a Haroldnál 60 évvel öregebb Maude: Alana 25 éves, Gary pedig 15, ami szintén egy kissé kínos pozícióba helyezi a nézőt – én magam például Alanával egyidősen nagyon is tudok azonosulni a karakterével, a problémáival, azt azonban nehezen tudnám elképzelni, hogy valaha is romantikusan tekintsek egy nálam 10 évvel fiatalabb srácra, bármennyire is legyen koravén vagy jó társaság.

Paul Thomas Andersontől azonban korántsem állnak távol a hasonlóan atipikus szerelmi történetek: Gary és Alana sztorija összecseng Anderson korábbi, romantikát tematizáló filmjeivel, mint a Fantomszál (Phantom Thread), a Kótyagos szerelem (Punch Drunk Love) vagy a Magnólia. Mert mi a közös ezekben a művekben? Toxikus(nak tűnő) párokat mutat be, akiknek kapcsolata hemzseg a red flagektől (a Fantomszálban Reynolds nárcisztikus, manipulatív és kontrollmániás, mely hatalmi különbséget Alma a férj megbetegítésével „egyensúlyoz ki” – az Alana és Gary közti korkülönbség pedig sokak fejében kapcsolja be a vészvillogót, miután a srác kiskorú), a karaktereknek számtalan hibája van (a Magnólia Lindája drogfüggő, Barry a Kótyagos szerelemből pedig nagyon kemény dühkezelési problémákkal küzd), és szinte már-már a kiszemeltjük megszállottjává válnak. Mint Gary, aki annak ellenére, hogy Alana többször visszautasítja őt, kitartóan udvarol a lánynak, amit – ha Anderson nem keretezné át és láttatná kifejezetten kedvesnek – akár még creepynek is nevezhetnénk. Így nem a hagyományos romkomoknál megszokott rózsaszín szemüvegben nézzük ezeket a filmeket, sőt, gyakran kifejezetten kellemetlenül érezhetjük magunkat.

Pedig a legpopulárisabb romkomokban is találhatunk problémás elemeket: a Szerelmünk lapjai (The Notebook) szenvedélyes románca valójában meglehetősen mérgező, az Igazából szerelemben (Love, Actually) Mark ikonikus szerelmi vallomása Julietnek pedig inkább kellemetlen, mint cuki. Ezek a filmek azonban romantizálják a problematikus viselkedést, és a műfaj többi képviselőjével együtt a szerelmet cukiskodó ábrándként reprezentálják, ahol a kapcsolatok tökéletesek, minden gondot megold egy nagy romantikus gesztus és semmi sem hasonlít a valósághoz. Anderson ehhez képest nem riad vissza attól, hogy megmutassa a jó, a rossz és a csúf igazságát sem a kapcsolatoknak, mert megérti: a szerelemnek elengedhetetlen része a másik megértése. Mert bár a Licorice Pizza Alanája és Gary-je a maguk módján mindketten őrültek egy kicsit, mégis kiegészítik és megértik egymást.

Gary, az egykori gyerekszínész kezd kinőni a karrierjéből, így új utakat keres és a vízágy-kereskedéstől a flipper-bizniszig mindent kipróbál, míg Alana fiatal felnőttként sem találja a helyét; éretlennek és céltalannak érzi magát. Ezzel a Licorice Pizza – annak ellenére, hogy évtizedekkel korábban játszódik – képes nagyon mainak érződni: Gary képviseli a Z-generációt (általában tudatosként, pénzügyileg pragmatikusként és progresszívként jellemzik őket), Alana pedig a milleniálokat (a sztereotípiák szerint útkeresők, tovább laknak otthon, későn érők) reprezentálja. Végsősoron mindketten gyerekek – szó szerint vagy csak annak érzik magukat –, akik igyekeznek érvényesülni a felnőttek világában, az úton pedig tökéletes, támogató társaik egymásnak. Elfogadják egymást a hibáikkal együtt, célt adnak a másiknak, és ezáltal Anderson ismét elkerüli, hogy a karakterek egy valótlan, túlidealizált álomképbe szeressenek bele és tényleg meglássák a másik valódi énjét. Ezt húzza alá az egymás felé futás állandó vizuális motívuma a filmben: Alana és Gary egymás csapongó életének irányt mutatnak azáltal, hogy rátaláltak a másikra.

Egy természetes, magával ragadó atmoszférájú film a Licorice Pizza, ami ha egyszer elkap, magával sodor a kétórás játékidő alatt, sőt, még többre vágyunk. Mi is szeretnénk Alana és Gary társaságának tagja lenni – még akkor is, ha ettől harmadik kerék lesz belőlünk – hiszen ennyi szórakoztató kalandot az átlagember ritkán él át, főleg ilyen rövid idő alatt. Talán ez is a legkevésbé realisztikus eleme Anderson alkotásának, még úgy is, hogy egy rendkívül atipikus barátság, majd szerelem kibontakozását meséli el.