Mielőtt minden szép tovaszállt: rendezők gyerekkora a kortárs filmben Mielőtt minden szép tovaszállt: rendezők gyerekkora a kortárs filmben

Mielőtt minden szép tovaszállt

Rendezők gyerekkora a kortárs filmben

Az utóbbi években annyi filmrendező mutatta be a saját gyerekkorát, hogy az ifjú hősök lassan már egy óvodát vagy iskolát is megtöltenek. Mi a közös ezekben a filmekben és miért válhatott ismét népszerűvé ez a filmtípus?

Meglepő trend ütötte fel a fejét a filmvilágban: egyre több szerzői (vagy magát annak képzelő) rendező énekli meg a gyerekkorát, ezen keresztül a szociális hátterét, művészi origóját, filmrendezővé válásának történetét. A hullám a 2022-es évre vált annyira dominánssá, hogy már nem fordíthatjuk el róla a tekintetünket: minimum négy ilyen film debütált, tágabb értelemben véve azonban további három-négy is ide tartozhat; a korábbi évekből pedig legalább ugyanennyi filmet sorolhatunk ide. Már a 2016-os 20. századi nők (20th Century Women) is Mike Mills gyerekkorát tükrözi, de a trendet igazán Alfonso Cuarón 2018-as Romája robbantotta be, amely máig az egyik legkiemelkedőbb darabja a sorozatnak. A folytatást 2020-ban Lee Isaac Chungtól a Minari, 2021-ben a Kenneth Branagh-tól a Belfast és Paolo Sorrentinótól az Isten keze adta, 2022-ben pedig James Gray-től az Armageddon Time, Richard Linklatertől az Apollo 10,5 – Űrkorszaki gyerekkor, Charlotte Wellstől a Volt egyszer egy nyár, végül Steven Spielbergtől A Fabelman család érkezett.

A tematikus sorozat ugyanakkor több irányba is bővíthető lazábban-szorosabban ide kapcsolható filmekkel. Egyrészt ott a mozi varázsát vallomásos fénytörésben, de nem saját emlékek alapján és nem feltétlenül gyermeki szemszögből ábrázoló filmek csoportja: Quentin Tarantino és a Volt egyszer egy… Hollywood (2019), Damien Chazelle és a Babylon (2022), amelyek egy-egy vágyott korszakba kalauzolnak és ezen keresztül művészi hitvallást fogalmaznak meg. Paul Thomas Anderson a Licorice Pizzában (2021) pedig egy kamasz hőst mutat fel, akit ugyan másvalaki ihletett, de a rendező gyerekkorának életterében mozog egy mélységesen személyesnek érződő történetben. Másrészt találunk személyes, önboncolgató felnőttkori történeteket is: a Bardo (Alejandro G. Iñarritu, 2022) és a Fájdalom és dicsőség (Pedro Almodóvar, 2019) is felnőtt alteregót mozgat, ám mindkét filmben megjelenik egy-egy gyerekkori emlék is. Sam Mendestől a szintén 2022-es A fény birodalma (Empire of Light) pedig a saját anyja történetét fűzi össze a mozi iránti szerelmi vallomással – érdekesség, hogy a rendező előző filmje, az 1917 pedig a nagyapja világháborús emlékein alapult.

Így jöttem egykoron

Személyes történetek, vallomások, ars poeticák – miért lett most ilyen népszerű ez a történettípus és miért lehet ez érdekes a közvélemény számára? Természetesen az indíttatás nem a semmiből jött: a személyes történetek filmre vitele a szerzőiség eszményében virágzott ki a hatvanas években. A film művészetként való elfogadtatása és a „kamera-töltőtoll”-elmélet egyaránt aláhúzta, hogy a rendezőknek joga van a saját személyes művészeti céljaira használnia a filmet, azon keresztül pedig képesek lehetnek olyan közvetlen módon kifejezni magukat, mint a költők. Amikor pedig a naplóírás privát aktusán túli, egyetemes tapasztalatokat és különleges minőségeket is képesek megragadni a rendezők, az valóban lebilincselő lehet a kívülállók számára is. A magyar filmben olyan népszerűvé vált ez a megközelítés, hogy saját nevet is kapott: az „így jöttem”-filmekben a címadó Jancsó-film után Szabó István és Mészáros Márta is kiteljesedhetett. Truffaut-tól Woody Allenen át Bergmanig a legtöbb új hullámos szerző filmre vitte a saját gyerekkorát a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, legyen szó egy-egy konkrét életeseményről, az emlékezeten átszűrt, letűnt mesevilágról vagy pszichológiai mélyfúrásról. Az Amarcord, a Tükör, a Fanny és Alexander, a Cinema Paradiso vagy a Viszontlátásra, gyerekek eltérő hangulatú, indíttatású, de felejthetetlen emlékképek.

Az új hullámok kifulladásával, a szerzői pozíció megrendülésével és az európai film pozícióvesztésével aztán háttérbe szorultak ezek a történetek: a nagy generáció tagjai elkészítették az ilyen indíttatású filmjeiket, utódjaik viszont nem akadtak. A következő évtizedekből talán csak Cameron Crowe feel-good darabját, a Majdnem hírest (2000) lehet kiemelni, majd a kétezer-tízes évek végén újraindult a hullám. Mielőtt rátérnék ennek okaira, érdemes megfigyelni, mi jellemzi a kortárs filmcsokrot.

Ez lennék én

Ahogy a korábbi példák esetében, úgy a kortárs darabok többségénél is az a jellemző, hogy a rendezők összekötik a saját stílusukat a gyerekkoruk ábrázolásával. Egyfelől a gyerekkorukból olyan szeleteket ragadnak ki, amelyek jól illenek az ismert szerzői világukba – a korszakot pedig az ahhoz leginkább illő stíluseszközökkel mutatják be. A realitás talajától elrugaszkodott, akár teljesen fantasy, akár csak stilizált jelenetek szövik át ezeket a filmeket, ismerős motívumok, de akár konkrét jövőbeli filmek is megidéződnek, mintegy visszavetítve azok gyökereit a gyerekkorba. Másfelől tehát a saját művészetüket, a felnőttkori világlátásukat is a gyerekkorukból vezetik le. Mike Mills indie dramedyben ábrázolta a családját, Cuarón könnyes drámát kanyarított a dadusukkal a középpontban, miközben felnőttfejjel értelmezte és értékelte újra a gyerekkora adottnak vett eseményeit, Branagh a gyermeki fantázia és a rideg valóság között lavírozott. Sorrentino ismét „fellinisen” vad jeleneteket álmodott meg, Anderson hippi szerelmesfilmet készített, Linklater egyenesen animációs formában, képzelt űrutazással tarkítva mutatta be a gyerekkorát, Spielberg pedig, ahogy általában, szentimentális és eszképista volt. Utóbbi az egyik kulcsfogalma ezeknek a filmeknek.

Mint említettem, az alkotók ezekben a filmekben gyakran vállaltan a fantázia világába kalandoznak, tehát nem pusztán arról van szó, hogy nem mondanak igazat magukról, hanem túlzásokhoz, látványos metaforákhoz folyamodnak, hihetetlen kalandokba vonják magukat. Hazugság vagy eszképizmus, amit látunk? A filmek értékeléséhez nem árt tudni egy s mást a rendezők életrajzáról, de ahogy egy vers esetében, úgy itt sem azon múlik, hogy jó vagy rossz-e a végeredmény, hogy a lírai én mennyiben feleltethető meg a valós személynek. A kisebb-nagyobb változtatások célja pedig sokszor nem a megszépítés, inkább egyfajta vágyálom lefestése: ilyen is lehetett volna.

Charlotte Wells inkább „érzelmileg önéletrajzinak” nevezi a Volt egyszer egy nyarat, Linklater egy látványosan boldog, harmonikus gyerekkort fest magának az űrkutatás lázában élő Houstonban, miközben neki korántsem ilyen jutott; Spielberg azt állítja, hogy kamaszkorában jött rá, a filmekkel képes befolyásolni a valóságot, tehát igazi hatalom van a kezében. Sorrentino isteni beavatkozásként, pontosabban Maradona=Isten beavatkozásaként értékeli, hogy nem halt meg a szüleivel együtt egy háztartási balesetben, miközben a szélsőséges figurákkal teli olasz családja és a kamaszfiúk szexuális fantáziálásai egyformán a valóság részeiként mutatkoznak. Visszatekintve mindez így tűnik értelmezhetőnek, tehát így igaz. Ahogyan a 2000-es évektől a kultúránkat általában, úgy ezeket a filmeket is a nosztalgia hajtja, egy szenvedéstől sem mentes, de alapvetően boldog, biztonságos és komfortos korszak után, amelybe felnőttként csak visszavágyhatunk.

Külvilág és filmvilág

Közös továbbá ezekben a filmekben, hogy többé-kevésbé óhatatlanul beszűrődik a történelmi-társadalmi háttér, legyen szó általános társadalmi folyamatok ábrázolásáról – mint a 20. századi nők és a feminizmus, az Armageddon Time és rasszizmus, a Roma és az őslakosok helyzete, A Fabelman család és az antiszemitizmus – vagy konkrét eseményekről. A leglátványosabb példa természetesen a Belfast és az eszkalálódó polgárháború, illetve a Minari és az élet koreaiként az Egyesült Államokban. De a Roma szétvert tüntetése, az Apollo 10,5 és a Holdra szállás vagy a több filmben is felbukkanó politikai események, választások is lehorgonyozzák a személyes történetet. Ezeken keresztül nemcsak kontextust, hanem többletjelentést is kap a filmek cselekménye: lám, ilyen körülmények között voltam gyerek, így lett belőlem az, aki. A gyermeki nézőpont torzító hatása pedig sokszor izgalmasan egyedi fénytörést ad a közismert eseményeknek, helyzeteknek.

Legalább ilyen fontos a filmrajongás tematizálódása ezekben a filmekben. Szinte mindegyikben van egy hangsúlyos mozijelenet, ahol az sem mindegy, ki, kivel és mit néz. A Fabelman család rögtön egy ilyennel nyit, majd a kis Sammy Fabelman A földkerekség legnagyobb show-ja vonatbalesetét próbálja otthon rekonstruálni – egy vonatét, amely úgy száguld a néző felé, mint egykor A vonat érkezésében. A mozgás csodája maga. Később pedig a tinédzser Sam az Aki lelőtte Liberty Valance-t (The Man Who Shot Liberty Valance, 1962) látja a moziban, barátaival westernt forgat, a film végén pedig magával John Forddal is találkozik. A Romában az Űrkaland (Marooned, 1969) című film megy a moziban, s mint tudjuk, néhány évvel később Cuarón leforgatja a Gravitációt… A Belfastban az egész család együtt élvezi a Csodakocsi (Chitty Chitty Bang Bang, 1968) című gyerekfilmet, amely ráadásul színesben látható az egyébként fekete-fehér filmben, az Armageddon Time-ban pedig a Benjamin közlegény (Private Benjamin, 1980) című vígjátékra vonul be a három generáció. Ahogy Spielberg hőse amatőrfilmeket forgat, Wellsé pedig családi videókat, úgy Sorrentinóé is ekkor dönti el, hogy rendező lesz. Az Isten kezében maga Fellini látogat el Fabio szülővárosába szereplőválogatásra, később a fiú a forgatásba is belecsöppen, majd elhatározza, hogy nem felejti el a szülővárosát, Nápolyt, és filmen dolgozza fel a szülei elvesztését. A két ígéret beváltása: maga az Isten keze.

Ezek a pillanatok a megbabonázottságról, a varázslatról szólnak, olyan életre szóló élményekről, amelyek elindítottak egy karriert. Amellett, hogy nincs is hálásabb beállítás a filmvásznat bámuló, tátott szájú, kistányérnyi szemű kisfiúknál, ez a réteg az, amely a legkönnyebben célba ér a cinefilek szívében: lehet, hogy nem Észak-Írországban vagy három különböző amerikai államban nőttünk fel, de mindannyian a meghatározó filmélményeink miatt lettünk filmrajongók. Ezeket látva pedig a jobb-rosszabb körítést is megbocsátjuk. Vagy mégsem?

Mikor lesz ennek vége?

Amikor Cuarón előrukkolt a Romával, aligha hitte bárki, hogy a mélyen érzelmes, költői film egy új trend nyitánya lesz, s ebben természetes módon nem csupa remekmű követi. Látványos, hogy míg a hatvanas években jellemzően a fiatal rendezők készítettek „így jöttem”-filmeket mintegy a névjegyüket letéve, később – és ma is – Lee Isaac Chung és Charlotte Wells kivételével a jól beágyazott pozíciójú, évtizedek óta elismert rendezők térnek vissza a gyökereikhez. Ám a példák alapján van, akinek a gyerekkorát érdemes elmesélni és van, akiét nem. Már a Belfast is jócskán megosztotta a nézőket a túl cuki hősével és leegyszerűsítő problémafelvetéseivel, az eddigi mélypont bizonyára az Armageddon Time, amely azon túl, hogy felmutat egy csupamosoly, eleven művészpalánta kisfiút és egy bogaras zsidó famíliát, társadalmi példabeszédet is próbál tákolni a főhős rendezetlen hátterű, szegény fekete barátján keresztül, a végeredmény azonban nemcsak felszínes, hanem ízléstelen is.

Tekintve, hogy James Gray nem tartozik korunk élvonalbeli rendezői közé, felmerül a kérdés, hogy miért kívánkozik vászonra az ő eredettörténete, s nem lenne-e üdvösebb, ha csak a valóban eredeti látásmódú és gondolkodású szerzők készítenének ilyen filmeket? Alfonso Cuarón kivirágzott a Romával s az első igazán szerzői művét készítette el azáltal, hogy a történetmesélés helyett az önkifejezést választotta, az viszont már szintén vitatható, hogy a profi műfaji filmesnek számító, filmjeiben és magánéletével kapcsolatban is kifejezetten szemérmes, szentimentális, de a lelki mélyfúrásoktól tartózkodó Spielberg mit és hogyan mutat meg magáról és a családjáról. Egyébiránt Spielberg van akkora név, hogy a filmje kvázi be is rekessze ezt a filmfolyamot, hiszen ki venné a bátorságot megmutatni a saját történetét, ha már minden idők egyik legsikeresebb rendezője is megtette. Természetesen könnyen előfordulhat, hogy nem ez történik, és a következő években is ugyanilyen mennyiségben érkeznek az önéletrajzi ihletésű, gyerekkort tematizáló filmek.

Miért pont most történik mindez? Talán nem véletlen, hogy az idézett produkciók túlnyomó többsége amerikai gyártásban készült és/vagy olyan gigacégeknél debütált, mint a Netflix. Meggyőződésem, hogy a hollywoodi stúdiófilm ugyanolyan folyamaton megy keresztül, mint az ötvenes-hatvanas években: a mozikat a túlméretezett, de üres és távoli blockbusterek uralják (elsősorban a szuperhősös franchise-oknak köszönhetően). A szerzőiség pedig olyannyira válságban van, hogy nem egy rendező – az idézettek közül elsősorban Branagh, de említhetnénk Cuarónt vagy az ilyen jellegű filmet még nem készítő Guy Ritchie-t is – ingázik a bérmunkák és a saját projektek között, általában kevesebb, mint több sikerrel. A személyesség, a művészi önkifejezés, a valóságosság és a kicsinység iránti igény lobbanhatott fel, akárcsak egykor a Hollywoodi Reneszánsz idején – egyelőre csupán ezekben az alkotókban, akik a sivár jelennel szemben egy boldogabb korban, a saját gyerekkorukban találták meg az ihletforrást. Kérdés, hogy a nézők mit néznének inkább: szuperhősöket vagy nem-is-egészen-hétköznapi gyerekeket – akik felnőttként láthatóan nem akarnak szuperhősfilmet készíteni.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Isten keze

    Színes filmdráma, 130 perc, 2021

    Rendező: Paolo Sorrentino

  • Roma

    Fekete-fehér filmdráma, 135 perc, 2018

    Rendező: Alfonso Cuarón

  • Belfast

    Fekete-fehér filmdráma, 98 perc, 2021

    Rendező: Kenneth Branagh

  • Armageddon Time

    Színes filmdráma, történelmi, 114 perc, 2022

    Rendező: James Gray

  • Minari

    Színes filmdráma, 120 perc, 2020

    Rendező: Lee Isaac Chung

  • Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor

    Színes animációs film, filmdráma, kalandfilm, 97 perc, 2022

    Rendező: Richard Linklater

  • Licorice Pizza

    Színes filmdráma, romantikus, vígjáték, 133 perc, 2021

    Rendező: Paul Thomas Anderson

  • Volt egyszer egy nyár

    Színes filmdráma, 102 perc, 2022

    Rendező: Charlotte Wells

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat