MTV, Viva, Atomic, Z+: kinél mi nézhető manapság. De ha visszamegyünk a múltba, akkor azok, akik a 60-as és a 70-es években a rocktörténetet írták, egészen máshol keresendők, hiszen hol voltak akkor még a VJ-k?
Először is, voltak az olyan fotósok, mint például Annie Leibowitz, vagy az olyan rockkritikusok, mint Lester Banks. Meg ott volt a híres rockújság, a Rolling Stone. És voltak még a filmek, amelyek a videoklip előtti időszakban „arcot" adtak a sztároknak, s egyben filmes műfajt teremtettek. Elég ha csak Michael Wadleigh híres Woodstock című filmjét említjük meg 1970-ből, vagy Martin Scorsese alkotását a The Band utolsó koncertjéről (The Last Waltz, 1978). És hogy ezek a filmek tényleg műfajt teremtettek, arra jó példa Oliver Stone 1991-es munkája, a The Doors, mely ötletes rájátszás eme rockfilmekre.
Cameron Crowe, a Majdnem híres rendezője olyan filmes, aki jól ismeri, és láthatóan nagyon szereti Amerikát, annak minden ellentmondása ellenére. Már a Jerry Maguire című filmje is jól bizonyította ezt a „se veled, se nélküled" életérzést, hiszen abban az amerikai sportélet visszásságairól lebbentette fel a fátylat (vagyis hogy a sport világa nem sokban különbözik „Hollywood"-tól), de ezt épp csak annyira tette meg, hogy végül senki nem jött ki csalódottan a moziból. A Majdnem híres ugyanilyen kísérlet, csak itt a 70-es évek rockéletébe nyerünk betekintést. Akit valaha érdekelt a rocktörténet, az valószínűleg szívesen nézi majd a filmet. Ebben ugyanis van minden, ami a rockzenéhez mindig is társítható volt: koncertek, drogok, italozás, nők, no meg bulizás reggelig. És persze zenei aláfestésként szólnak a kor nagy együttesei és előadói, úgymint Simon and Garfunkel, a The Who, Elton John vagy Joni Mitchell. De ennél többen tűnnek fel posztereken, lemezborítókon, címlapfotókon, vagy akár csak a rajongók lelkesedő mondataiban, ezzel is bizonyítva, hogy akkor ez egy életforma volt, amelynek megvoltak a rajongott hősei, de akik által bárki maga is „majdnem híres" lehetett.
A film főszereplője egy 15 éves fiú, William Miller (Patrick Fugit), aki maga is bekerül a rockzenészek izgalmas világába, mégpedig úgy, hogy rövidebb zenekritikáival felhívja magára a figyelmet, így a Rolling Stone egyik szerkesztője megbízza azzal, hogy írjon egy hosszabb cikket a lapnak. William választása a Stillwater nevű, négy tagú együttesre esik, akiknek már megjelent néhány lemeze, turnékon is fut, de még nem a leghíresebbek egyike. Életformájuk viszont igazi rocksztárokra jellemző (lásd fennebb), és William különösen megkedveli Russellt (Billy Crudup), az együttes gitárosát, valamint Penny Lane-t (Kate Hudson), a groupie-t, akinek neve természetesen felvett név és szintén rocktörténeti jelentőségű eredete van. A baj az, hogy túl sok minden történik egy ilyen turné során, úgyhogy William, a jóérzésű kamaszfiú elbizonytalanodik cikke leendő tartalmát illetően. Ennek pedig fő oka, hogy érzelmileg túlságosan a megtapasztalt események alá kerül.
De végülis Crowe ügyesen elvarr minden szálat, sőt, William egyik jutalma, hogy egyedül ő megtudhatja Penny Lane igazi nevét. A film fő tanulságát pedig Russell fogalmazza meg, vagyishogy: a zene „minden". Vagy mégsem?
