Ambíciózus, magyar-vietnámi koprodukcióban készült romantikus film kerül hamarosan a mozikba, ami elvileg az első ilyen alkotás, sőt, a film sajtóközleménye szerint az első európai-vietnámi közreműködéssel készült film. Az ambíció mindenképp becsülendő, és kinyithat kapukat más érdekes, közös alkotások előtt, de sajnos önmagában Az almafa virága nem egy jó film.

Ha az ember fel akarja fogni, hogy milyen nehéz is mondjuk egy együttesben játszani, olyankor nem a profi zenészeket érdemes megnézni, mert ők annyira jók abban, amit csinálnak, hogy könnyűnek és magától értetődőnek tűnik az egész. Nem, ilyenkor egy kezdő zenekar első koncertjére érdemes  elmenni, és rögtön rájövünk, hogy igazából milyen nehéz is közönség előtt, színpadon zenélni, mert a félrejátszott akkordok, a nem jól kitalált színpadkép és számos egyéb kilógó lóláb ki fogja zökkenteni a hallgatót. Az almafa virága is egy ilyesmi helyzetet teremt: a filmet megnézve könnyen rájöhetünk, hogy milyen nehéz is érdekes, életszagú romantikus filmet csinálni – főleg, ha túl sokat akar saját magához képest.

Mert mindenképp megsüvegelendő a vállalkozás, amibe a stáb belefogott: olyan, két idősíkon játszódó szerelmi történetet (pontosabban kettőt) vászonra vinni, ami nemcsak a mai Budapesten és Vietnámban játszódik, hanem ráadásul a '70-es éveket is meg akarja idézni. Utóbbi még úgy-ahogy sikerül, mondjuk közel sem olyan sikerrel és hozzártéssel, mint a tartalmi része miatt sokat kritizált, de a látványterveiben és kosztümeiben kiemelkedően hangulatosra sikerült A besúgó, ami ugyan a nyolcvanas években játszódik, de sokkal inkább életszagúbb és korabelibb, mint a hetvenes évek Magyarországát bemutató Az almafa virága. A kosztümök és a bútorok itt is jól sikerültek, és egy-egy korabeli járművet is láthatunk helyenként, de a városképekben, totálokban egyáltalán nem sikerült megvalósítani az időutazást: a történetek egyik fontos helyszíne, a Keleti pályaudvar például egészen úgy néz ki, mint most, egyik kép sarkában még egy mai lámpa is látszik. Az ilyesmik egy kisköltségvetésű diákfilmnél teljesen megbocsáthatóak, de egy nagyjából félmilliárd forintból forgatott film esetében már sokkal nehezebben.

De valójában nem is ezekkel a részekkel van leginkább probléma Az almafa virága esetében, hanem a rettenetesen művire sikerült forgatókönyvvel, ami jól mutatja, hogy valójában mennyire nehéz is jó romantikus filmet készíteni. A szereplők ugyan szépek, és színészként is teljesen vállalhatóak (az elvileg csak hobbiszínész Dzuhliya Lam különösen tüneményes), de a szájukba adott dialógusok, a karakterek szegényessége és a történet át nem gondolt bugyutaságai nem engedik az igazi nézői elmerülést, az azonosulás létrejöttét, még akkor sem, amikor éppen nem zavarnak a technikai problémák.

A történet szerint a huszonéves Song Ha (a 2011-ben a legszebb, Európában élő vietnámi lánynak megválasztott Nari Nguyen) Budapestre érkezik, hogy édesapja hamvait a Dunába szórja. A víz mellett találkozik egy környezetvédő sráccal, Viktorral (Koltai-Nagy Balázs), akit megkér, hogy segítsen neki egy nyomozásban, amelynek során feltárja a '70-es években Magyarországon tanult nagyanyja, Thien Nga (Dzuhliya Lam) történetét, amiről nem hajlandó neki a családja mesélni. Végül Thien egykori egyetemi társaitól megtudja, mi is történt akkor az Agrártudományi Egyetemen, közben pedig természetesen Viktorral is egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek.

Alapvető hiba egy romantikus film esetében, amikor nem engedi megismerni a karaktereit külön-külön is, hanem rögtön érezzük, hogy ez a két ember egymásba lesz boronálva a forgatókönyv által. Márpedig itt pont ez történik: mielőtt bármit is megtudnánk Song Háról (például, hogy mivel foglalkozik, mit tanult, milyen körülmények között nőtt fel, mit szeretne az életben, stb.), a legelső jelenetben rögtön megismeri Viktort (akiről viszont szintén alig derül ki valami a film alatt), és megindul a kínos beszélgetésekkel terhelt nyomozás. Ennek során – pár napos ismeretség után – az elbűvölőnek szánt Viktor teljesen indokolatlanul Mulánnak szólítja Song Hát, aki rögtön szóvá is teszi, hogy amúgy ő vietnámi, Mulan meg kínai, ezek után pedig csak nézhet szegény néző, hogy miért kéne Song Hának és nekünk szimpatikusnak tartanunk Viktort. A szereplők teljesen idegenek maradnak számunkra, és ha egyénként sem ismerjük meg a két embert, fogalmunk sem lesz, hogy miért illenének össze párként, így nagyon nehéz drukkolni nekik, hogy összejöjjenek.

A másik idősíkon játszodó történet szereplői is pont ennyire kidolgozatlanok maradnak, a nagyamamáról még úgy-ahogy megtudunk egyet s mást, de a nagy szerelméről, Tiborról jószerével semmit azon kívül, hogy szépen néz a lányra. Az pedig külön kár, hogy a nyomasztó légkörben játszódó történetet – amelynek során a szerelmesek rejtegetni kényszerülnek bimbózó kapcsolatukat a magyar és a vietnámi hatóságok elől – ennyire nem dolgozták ki a forgatókönyvírók. A szereplők tetteinek nincsenek jól követhető következményei (például fogalmunk sincs, hogy a hatóság végül is hogyan szerez tudomást a magyar srác és a vietnámi lány kapcsolatáról, egyszer csak megtudják, és kész), még az egyetemi kollegák besúgása is csak tök fölösleges dologgá redukálódik, pedig három olyan szereplő is van ezen az idősíkon, akinek a szempontjából érdekes lett volna ez a szál. Az pedig külön zavaró, hogy itt is drukkolnunk kellene annak a srácnak, aki látszólag háttértudás vagy megfontolás nélkül viszi bele a szerelméért kitoloncolást vállaló lányt egy, a teljes évfolyamuk életét katasztrofálisan befolyásoló kapcsolatba. Az egészért pedig azért is kár, mert önmagában ez a némileg valós helyzetekből inspirálódott történet (hiszen valóban tanultak a hetvenes években vietnámi diákok Magyarországon, akik a jobb élet reményében jöttek ide, és tényleg jórészt tiltott volt számukra a helyiekkel való szerelmi viszony) teljesen érdekes lenne, megérdemelne egy feszült, jól felépített, jól leforgatott drámát.

A koprodukcióban készült film ráadásul alig használja ki a benne rejlő egyedi lehetőséget: csak a film utolsó harmadában kapunk pár vietnámi jelenetet, ezek közül a Thien Ngát érintő jelenetek teljesen szépek és fontosak, de Song Ha hazalátogása rettenetesen súlytalan, és a országimázs-szerű jelenteknek (amelyek közül a beszélgetős rész roppant kínosan utószinkronizált) ráadásul alig van kihatása a történetre. Arról nem is beszélve, hogy így, a film második felében helyet kapva nem adnak hozzá semmit a szereplőikhez, akiket sokkal inkább megismernénk és megszeretnénk, ha előre tudnánk, hogy honnan is jöttek, nem pedig csak utólag kapnánk a korábbi életükből ízelítőt. Történelmi vagy gazdasági kontextust pedig egy jottányit sem kapunk az ázsiai országról, pedig a szereplők megértéséhez ez szintén nem ártana.

Alapvetően tehát egy nem túl jól kivitelezett film Az almafa virága, pedig nagy potenciál rejlett benne: egy egyedi, érdekes, látványos európai-ázsiai közös alkotás is készülhetett volna a koncepcióból, ehelyett viszont egy erőltetett, helyenként kínos, legjobb pillanataiban is csak közepes alkotást kaptunk. Reméljük, hogy a következő vietnámi-magyar „alma” messze esik majd a fájától.