Reinaldo Marcus Green a Richard király sikere után újabb életrajzi filmet készített, amely tökeletesen illeszkedik az utóbbi évek zenész-biopic-trendjébe. A Bob Marley: One Love egyrészt hiánypótló alkotás – reggae-filmből túl kevés van –, másrészt azonban nem tud újat mutatni sem Marley életével kapcsolatban, sem a zenészéletrajzi zsánerben.
Jamaica a 70-es években nehéz időszakon ment át, a két szembenálló poltikai oldal aktivistái folyamatosan harcoltak, gyakoriak voltak az utcai lövöldözések és a rendőri túlkapások. Ebben az időszakban tett szert ismertségre a szigetországban Robert Nesta Marley, egy fekete anyától és fehér apától származó fiú, aki a zenéjével próbált meg békét teremteni. Ez első hallásra borzasztóan giccsesnek tűnik, ám filmünk már az első perceiben igyekszik bemutatni azt a kemény valóságot, amivel Bob Marley-nak szembe kellett néznie: a mozi az énekes-dalszerző 1976-os Smile Jamaica-koncertjével indul, amely a háborúzó politikai oldalak közötti feszültséget próbálta enyhíteni és amely előtt két nappal a protagonistát megtámadják otthonában. A merénylet során nemcsak ő, hanem a felesége és a menedzsere is megsérülnek. Marley mindezek ellenére is megtartja az említett koncertet, utána viszont elhagyja Jamaicát és Londonba költözik. A film erre az időszakra koncentrál, amelyben Marley a The Wailersszel felvette az Exodus című albumát, ami aztán világhírűvé tette őt és amelynek turnéja után végül visszatér Jamaicába a One Love-koncertre – amelynek a címét a film is viseli.
Akik erre a filmre Bob Marley zenéje miatt vártak, azokat semmiképp nem éri majd csalódás, ugyanis szinte minden híressé vált száma felcsendül a filmben, sőt, már-már soknak is érződik a dalok mennyisége. Ami pedig azok előadásmódját illeti, a koncerteken játszódó jelenetekben az eredeti Bob Marley-felvételek szólnak, ám amikor egyedül gitározgat – vagy épp dalokat ír a The Wailersszel –, akkor viszont a Bob Marley-t alakító színészt, Kingsley Ben-Adirt hallhatjuk.
Ezzel pedig eljutottunk a zenészéletrajzi filmek egyik legfontosabb kérdéséig: mennyire hitelesen képes a főszereplő visszaadni az általa alakított történelmi figurát? Nos, Kingsley Ben-Adir remek munkát végez: Bob Marley híressé vált beszédstílusa, akcentusa és modora is tökéletesen átjön a brit színész megformálásában. Ben-Adir ragyog a szerepben, sőt, a koncert-jelenetekben is megpróbálja megformálni Marley híres előadásmódját és eksztatikus táncait – ezekre a film sajnos túl kevés esélyt ad neki, pedig a legerősebb pillanatok közé tartoznak. Rajta kívül ki kell még emelnünk Lashana Lynchet, aki kiválóan hozza Bob Marley feleségét, és hozzá köthető a film talán legerősebb jelenete is, amikor férjét azzal szembesíti, hogy valójában mennyire megkeseríti az ő és a gyerekeik életét a karrierjével.
Green próbál a szokásosnál komplexebb képet mutatni Bob Marley-ról, így életének több aspektusát is górcső alá veszi: megjelenik az énekes mély vallásossága, a szülei vegyes házasságából származó identitáskrízise, sőt, egy jelenet erejéig a halálát okozó bőrrákkal való dacos szembenézése is. Mindez azonban nagyon kidolgozatlannak hat, mivel egyik szálra sincs elég idő szánva ahhoz, hogy azt érezhessük a film végére: tényleg megismertük Bob Marley-t. A legnagyobb gond az, hogy Marley a film végére is ugyanaz az idol marad, aki már amúgy is a fejünkben élt, nem válik hús-vér emberré, ezért nehéz nézőként azonosulni vele. Ez talán annak is köszönhető, hogy az életrajzi filmekhez képest furcsán rövid időszakot fog meg a film Marley életéből, ehhez képest a flashbackek és látomások, amelyek által igyekszik a film jobban körülírni a reggae atyjának korábbi életét, nagyon kaotikus módon kapcsolódnak a film jelenéhez.
Az utóbbi években felkapottá vált, zenészekről szóló életrajzi filmekkel – mint a Bohém rapszódia, a Rocketman vagy az Elvis – párhuzamba állítva rögtön szembeötlik, hogy a One Love ugyanazokat a kliséket használja, mint ami a többi alkotásnak is a gyenge pontja volt. Megjelenik a gonosz menedzser, aki eleinte jóbarát, de amint Marley híressé válik, meglopja őt és ellehetetleníti afrikai turnéját egy nagyobb amerikai turné bejövetele ellenében. A címszereplő életéből ezúttal is csak a szép és az őt hősként bemutató pillanatok vannak kiemelve, alig kapunk valamint a sztárság sötét oldalából.
Zenészek vásznon (életrajzi filmek)
Az éppen most debütáló, Amy Winehouse életét dokumentáló film kapcsán szedtük össze kedvenc zenészes filmjeinket. Kezdjük előbb az igazi zenészek életrajzi filmjeivel, majd számba vesszük a fiktív rockereket is ...
A legnagyobb hiányérzet viszont valami olyanhoz kapcsolódik, ami a Bohém rapszódiában és az Elvisben is megvolt: az érzelmi csúcspont, konkrétabban egy koncert, ami miatt emlékezetessé válhattak ezek a filmek. A '85-ös Live Aidhez vagy Elvis utolsó Las Vegas-i koncertjéhez képest a One Love-ból hiányzik ez a pillanat. Pedig a film tökéletesen megágyaz ennek, a teljes struktúráját a Jamaicába hazatérő Marley említett koncertjére építi fel, de amikor a film végén elérkezünk ehhez a katartikus fináléhoz, az alkotók egyszerűen úgy döntenek, hogy nem mutatják meg, hanem inkább néhány archív felvételt játszanak be róla, a címadó One Love-ot pedig mindössze stáblista alatti zenének használják. Ez a húzás teljesen hazavágja azt a potenciálisan emlékezetes finálét, ami ebben a történetben és Marley hazatérésében rejlett.
A zenészéletrajzi zsánerdarabok túlságosan elmerülnek az imázsalkotásban (no meg a sláger megszületésének bemutatásában), ezért sokszor hiányzik belőlük az az üzenet, amit ezek az emberek a zenéjükön keresztül vagy az életvitelük által próbáltak átadni – ez a hiányosság pedig talán a One Love esetében a legszembeötlőbb. A Bob Marley-féle reggae a fülnek kellemes zene ugyan, de az énekes a szövegeiben rejlő üzenet miatt vált világhírűvé. Ez pedig ebből a filmből teljesen hiányzik, így szórakoztató, de a többlettartalom hiányában felejthető alkotássá válik.
