Szemtelenül szép emberek szenvednek a ‘70-es évek rockszcénájában, a szülők konzuméletét felmondani kívánó fiatalok azonban most egy fiktív banda, a Taylor Jenkins Reid regényében megszületett Daisy Jones & The Six koncertjein csápolnak. „You regret me and I'll regret you”, avagy tud-e többet nyújtani a többek között Reese Whiterspoon producerkedése mellett készült sorozat a klasszikus rock-klisék újraélesztésénél?

Kiöregedett zenészek fészklődnek klasszikus interjúhelyzetekben, hiszen ahogy a sorozat elején a felirat hirdeti: az egykori Daisy Jones & The Six tagjai most először hajlandóak beszélni arról, hogy miért oszlott fel a banda a népszerűsége csúcsán. Féltékenység, szerelmi háromszögek, hatalmi harcok vagy az évtized zenei világában oly megszokott alkohol-drog-szex szentháromság? Egyelőre nem tudhatjuk, hiszen a széria egy különleges csavarral a Majdnem híres (Almost Famous) alaphelyzetét teremti újra: itt is egy külső szemlélő (akinek a kiléte ekkor még rejtve marad) csodálkozik rá arra, hogy micsoda dekadencia és azel együtt milyen erős és újító szellem uralkodott ekkor a zenében. Azt pedig már elöljáróban is el lehet mondani, hogy a sorozat legfőbb kérdése szinte végig az, hogy ki tud-e lépni ebből a számtalan filmből, könyvből, és persze főleg albumból ismert világból, hogy karaktereivel bizonyítsa önálló létjogosultságát. És meglepő módon ez tényleg csak a zárlatban dől el.

 

A történet szerint a karizmatikus Billy Dunne (Sam Claflin) együttese épp a befutás előtt áll, mikor egy zenei producer (Tom Wright) kitalálja, hogy Daisy Jones (Riley Keough) lehet az az elem, amely a következő szintre repítheti a bandát. A lány hamar elköltözött korántsem támogató családjától, és rockmúzsaként – ha már szóba került Cameron Crowe filmje – ismerkedett meg jónéhány zenésszel, akik viszont ki is használták őt. Ezt megelégelve keresi saját útját, és ahogy már említettük, a sors végül a pittsburghi zenekarhoz sodorja. Hamarosan pedig mindenki a Look At Us Now című slágerüket dúdolja, csakhogy Daisy és Billy egyenként is tetemes egója együtt folyamatosan a bukás szélére sodorja az együttest.

 

Az elveszett zseni – művészeti ágtól függetlennül – az alkotások egyik kedvenc karaktertípusa. Szeretjük nézni (vagy épp együttérzéssel figyeljük) ezeket a talajvesztett, sérült embereket, akik sokszor inkább magukat szabotálják, csak nehogy véletlenül boldogok legyenek. Úgy érezzük, helyettünk élig meg ezeket a szélsőségeket. Sokkal nehezebb dolga van viszont a nézőnek, ha egy sorozat kizárólag ilyen karakterrel dolgozik, márpedig a Daisy Jones & The Six esetében ez a helyzet, ráadásul azt a néhány oppozícióját (Camilla, Billy felesége, aki minden karakter számára egyszerre próbálja megteremteni az érzelmi stabilitást) is igen direkten alkalmazza a sorozat.

 

Talán Graham (Will Harrison) és Karen (Suki Waterhouse) szála említhető meg ellenpéldaként, hiszen itt legalább némi reflexiót kap a korábban taglalt karaktertípus azáltal, hogy Billy öccsének személyében bekerül a bandába egy olyan tag, aki viszont épp hogy gyerekekre és unalmas kertvárosi életre vágyik, amit viszont örök plátói szerelme, a csapat billentyűse egészen biztosan nem fog tudni neki megadni, ezzel pedig maga a lány is tisztában van.

A kulturális behatároltsággal és a korszakkal kapcsolatos klisékkel tehát küszködik a sorozat, ahogy a korrajzzal is. Persze megijedni nem kell, a miliő hiteles, de épp ezért dobja le magáról a történet. Profi jelmez-és díszlettervezők akkurátus munkáját látjuk, ami viszont végig nagyon steril marad, mindezen pedig az sem segít, hogy a sorozat első epizódjait rendezőként jegyző James Ponsoldt, illetve Checco Varese operatőr túl is esztétizálja a jelentek jelentős részét, ám nem mindegyiket – a szelekcióban pedig nehéz megtalálni a logikát, épp ezért nem válik mindez koherens vizuális stílussá.

Ennek a szériának a sorsát azonban végső soron a főszereplőpáros dönti el, Claflin és Keough duója pedig az első perctől fogva meglepően kompetensnek mutatkozik. Főként előbbi miatt volt ez váratlan, hiszen bár az angol színész több mint tíz éve látható népszerű produkciókban, eddigi szerepeiben nem mutatott olyan karizmát és mélységet, amit ez a szerep megkívánt, és amit most végig magabiztosan hoz.

 

Riley Keough kiválósága kevéssé váratlan, sőt azokkal a véleményekkel is nehéz egyetérteni, melyek szerint Elvis Presley unokája most bizonyította, hogy saját jogán is helye van a filmiparban. A valóságban ezt már sokkal korábban megtette: karakteres mellékszerepe volt Andrea Arnoldnál az American Honey-ban, a Girlfriend Experience (az eredeti mélységeit alig-alig visszaadó magyar címmel Barátnő rendelésre) sorozatváltozátának első évadában pedig túlzás nélkül letaglózó teljesítmény nyújtott. Keough tehát elsőrangú színésznő, aki most is remekül játssza a valahol Florence Welch és Lana Del Rey metszetében található Daisyt, bár az is kétségtelen, hogy neki vannak a legnagyobb ziccerpillanatai.

 

És azt egyébként feltétlenül el kell ismerni, hogy a két főszereplő személyes szálát remekül kezeli a sorozat. Klasszikus se veled, se nélküled-kapcsolatként gondolunk rájuk részeken keresztül (tankönyvi késleltetéssel van dolgunk, hiszen csak a harmadik részben találkoznak), ám végül kiderül, hogy ebből csak utóbbi fedi a valóságot. Billybe ugyanis legalább annyi józanság szorult, hogy felismeri: lehet, hogy ők ketten nagyon hasonlítanak egymásra (innen, pontosabban Camilla egyik sorozatbéli mondatából jött a cikk címe), nagyon hasonló módon sérültek, de épp ezért bukásra van ítélve minden közös próbálkozásuk.

Ezt az interjúrészletekből igen hamar megtudjuk, ugyanis az elsőre igen elcsépeltnek tűnő szerkezet – miszerint folyamatosan fiktív interjúkat látunk, mintha egy oknyomozó munkát néznénk – valójában  remekül működik. A klasszikus dokumentumfilmeket imitáló részletek valódi párbeszédet folytatnak a múltbéli eseményekkel, ráadásul annak a rejtélye, hogy ki készíti ezeket a beszélgetéseket, igen sokat emel a sorozat érzelmi tétjén.

 

„We could make a good thing bad” – halljuk az együttes legnépszerűbb dalának refrénjében, és a sorozat ironikus módon majdnem igazolja is ezt, de végül az évadzáró egyértelműen pozitív irányba billenti annak a bizonyos mérlegnek a nyelvét. A készítők szépen elvarrnak minden szálat, ráadásul azt az érzést is remekül kapják el, amikor egy társaság minden tagja egyszerre érzi, hogy a közös munkának most van vége: nincs konkrét konfliktus (legalábbis olyan, ami jelentősebb lenne a korábbiaknál), de mindenkiben egy adott pillanatban születik meg a felismerés, hogy a közös projekt már nem szolgálja a fejlődésüket.

Bár az eredetileg minisorozatnak tervezett széria sikerét látva a készítők máris elkezdték pedzegetni a lehetséges második évadot, nem igazán látom, hogy ezt a történetet hogyan lehetne folytatni. Ez így volt teljes, még akkor is, ha a Daisy Jones & The Six nem lesz az a sorozat, amit időről időre újranézünk, és minden bizonnyal az éves toplistákon sem fog az elsők között szerepelni (csak ha nagyon ínséges esztendőnk lesz), de tíz rész erejéig kétségtelenül elszórakoztatja a nézőt.