Lelki társ vagy tükör? – Scott Neustadter, Michael H. Weber: Daisy Jones & The Six

2023. április 10. – írta Vigh Martin

Szemtelenül szép emberek szenvednek a ‘70-es évek rockszcénájában, a szülők konzuméletét felmondani kívánó fiatalok azonban most egy fiktív banda, a Taylor Jenkins Reid regényében megszületett Daisy Jones & The Six koncertjein csápolnak. „You regret me and I'll regret you”, avagy tud-e többet nyújtani a többek között Reese Whiterspoon producerkedése mellett készült sorozat a klasszikus rock-klisék újraélesztésénél?

Dave Grohl kiirtja a Foo Fighterst, mégsem emiatt szomorú ez a film – BJ McDonnell: Studio 666 / Stúdió 666

2022. július 29. – írta Polák Zsóka

Dave Grohl nem nyugszik: több projektben zenél, a Foo Fightersszel turnézik, könyvet ad ki, és még arra is volt kreatív kapacitása, hogy egy Zs-kategóriás horrorőrületet megvalósítson. Az agyament filmet azonban óhatatlanul beárnyékolja egy tragédia, a Foo Fighters rajongói nem csak a fájdalmas poénok miatt hullathatnak könnyeket a Studio 666 láttán.  

Beatles fanfiction – Danny Boyle: Yesterday

2019. június 26. – írta Rakita Vivien

A Yesterday egy romantikus vígjáték köntösébe bújtatott szerelmes levél a világ egyik legikonikusabb zenekarához. Beatles-rajongóknak kötelező!

Egy ideológia titkos élete – Jonas Åkerlund: Lords of Chaos / A sötétség gyermekei

2019. május 13. – írta Bodó Karola Éva

Mélyrepülés a norvég black metal eredettörténetében: egy olyan sztori, ahol a valóság felülmúlt bármely képzeletet és nem igényel költői túlzásokat. Jonas Åkerlund egy olyan underground közösségről rántja le a leplet, akikről nagyon megérett már mesélni, mert eddig senki nem hozta őket a rivaldafénybe.

Halott Pénz moziba megy – Lévai Balázs: Pécsi szál

2019. május 9. – írta Tóth Menyhért

Szabó Simon idén nyáron Indiana Jones-ként ered a pécsi könnyűzene sikere mögött lappangó titok nyomába. Bár ennek a merész vállalkozásnak semmi értelme nincs, az expedíció nehézségeit és eredményeit feldolgozó Pécsi szálat mégis megéri megnézni, mert bitang hangulatosra sikeredett.

Klezmer orkeszter – Bereczki Csaba: Soul Exodus

2016. november 18. – írta Dobi Ferenc

Amikor a világ egyik legnagyobb kőszénfogyasztó és -termelő országának élére egy olyan vezetőt választanak, aki nem hisz a globális felmelegedésben, különösen jól esik egy feel-good movie, ami elfeledteti velünk a sok szart a világban. A Soul Exodus így is tesz az első félórában, de nem éri be végig a szimpla szórakoztatással, képes tanítani is nekünk valamit az életről.

Nem téveszt ütemet – John Carney: Sing Street

2016. augusztus 17. – írta Dobi Ferenc

Azt már tudjuk a Szerelemre hangszerelve (Begin Again) óta, hogy az Egyszer (Once) nem egyszeri siker volt, de John Carney immáron harmadjára is megcsinálta. A Sing Street után már nem botrányos kijelenteni, hogy az ír rendezőnél nincs jelenleg jobb, aki a románcot és a zenét így tudná ötvözni.

A maszk mögött a zenész – Leonard Abrahamson: Frank

2014. augusztus 4. – írta Soós Tamás

Igen, ez az a film, amelyben Michael Fassbender végig egy óriási papírfejben játszik, és olyan aranyosan furának tűnik, hogy a filmnek csakis a Sundance fesztiválon lehetett a premierje. A Frank a beígérttel szemben persze csak enyhén bizarr, viszont nagyon vicces: egyértelműen a nyár slágervígjátéka.

Guitar Hero of the Day – Antal Nimród: Metallica – Through the Never

2013. október 10. – írta Verpeléti András

Közhely, hogy a koncertfilmekkel is az a legnagyobb probléma, mint a színházi felvételekkel – vagyis, hogy az esetek 99%-ában képtelenek visszaadni azt a valódi élményt, amit az ember ott helyben szerez. Valószínűleg ezért van, hogy azok a koncertfilmek, amiket a legjobbként aposztrofálunk, nem kifejezetten csak a zenéről szólnak. Ki mondaná például, hogy a The Last Waltz, a Pink Floyd: Live at Pompeii vagy akár a Heima egyszerűen csak filmre vett dalok lennének.

Super Not-for-Me – Morgan Spurlock: One Direction: This Is Us

2013. szeptember 6. – írta Szabó R. Ádám

Meglehetősen gyanakodva néztek rám a mozikasszánál, amikor elmondtam, hogy a One Direction: This is Us című filmre kérnék egy jegyet. Bár rögtön sejtettem, hogy miért, nyilvánvalóvá akkor vált ennek oka, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a székek felét 12–14 éves kislányok foglalják el. Jegyvásárlás előtt is sejtettem ugyan, hogy nem én (vagy bárki, aki nem 14 éves sikongató kislány) voltam az ideális célközönség, arra azért mégsem számítottam, hogy valaha szégyellni fogom magam moziszékben ülve.