Azt már tudjuk a Szerelemre hangszerelve (Begin Again) óta, hogy az Egyszer (Once) nem egyszeri siker volt, de John Carney immáron harmadjára is megcsinálta. A Sing Street után már nem botrányos kijelenteni, hogy az ír rendezőnél nincs jelenleg jobb, aki a románcot és a zenét így tudná ötvözni.
Az Egyszer ultraalacsony költségvetésű gerillafilmes/független produkciója után 2013-ban a Szerelemre hangszerelvével megmutatta John Carney, hogy ugyanazt a varázslatot meg tudja ismételni profi stábbal és hollywoodi sztárokkal is. Most valahova a kettő közé lőtte be az új moziját: visszatért Írországba, ahol helyi sztárokkal (mint Aidan Gillen, Maria Doyle Kennedy vagy Jack Reynor), valamint friss felfedezettekkel (a főszereplő, a remek Ferdia Walsh-Peelo) csinált egy alacsony költségvetésű, de minden tekintetben professzionális filmet. A Sing Street a nyolcvanas évek közepére repít vissza minket, amikor az MTV hatására elterjedtek a film és zene egyébként is szoros kapcsolatát tovább erősítő videoklipek. John Carney maga is így kezdte mozgóképes pályafutását, a The Frames basszusgitárosaként ugyanis a 90-es évek elején zenei videókat rendezett az együttesnek, így nem titkoltan személyes indíttatású legújabb filmje. Az üzenet pedig most is ugyanaz: a művészetnek – akárcsak a szerelemnek – nem szabhat határt a pénzhiány.
A főhős, a 15 éves Conor iskolát kényszerül váltani családja romló anyagi helyzetének köszönhetően, az új helyen azonban nehezen megy neki beilleszkedés. A srácnak a keresztény iskola keménykezű igazgatója, valamint osztálytársai abúzusának kereszttüzében kell túlélnie nap mint nap, egyszer azonban megpillant a sulival szemközt egy idősebb lányt, Raphinát, aki felkelti az érdeklődését, és hogy elcsábítsa, bekamuzza, hogy van egy bandája. Csakhogy nincs – ezért összeverbuvál mindenkit az iskolából, aki valamennyire is konyít a zenéhez, és megalapítja a tanintézmény nevét (Synge Street) parodizáló Sing Streetet. Az MTV-hullámot meglovagolandó aztán maguk is videoklipeket kezdenek el forgatni a modellkarrierjét beindítani próbáló lány segítségével. Conornak azonban több kell, hogy meghódítsa Raphinát, ugyanis a lány egy idősebb sráccal jár, aki új élet ígéretével kecsegtet számára Londonban.
A Carney korábbi alkotásaival való egyértelmű párhuzamok ellenére (mint Dublin ábrázolása a lehetőségek zsákutcájaként, a reményt jelképező Londonnal szemben), a Sing Streeten sokkal inkább Cameron Crowe és a Majdnem híres (Almost Famous) hatása érződik. Mindkét alkotás egy nosztalgiafilm, amely harminc évvel tekeri vissza az idő kerekét, az akkori zenei szcénát felidézve, Ferdia Walsh-Peelo személyében pedig mintha csak a fiatal Patrick Fugitot látnánk (akinek szintén legelső szerepe volt az említett film): ugyanaz a szerethetően bárgyú, kicsit pufi, kisfiús arcot, amiből azért mégiscsak virít egyfajta kortársait meghaladó értelem. Mindkettejük karaktere egy idősebb lánynak csapja a szelet, miközben tétlenül kényszerülnek végignézni, ahogy egy felnőtt férfi kihasználja szerelmüket. Ugyanúgy van ráadásul egy gondoskodó idősebb testvér is, aki bakelitlemezek segítségével avatja be főhősünket ebbe a varázslatos világba, ami a zene.
De a Majdnem híres nem az egyetlen inspiratív előkép: erős párhuzamokat vonhatunk Moodysson Mi vagyunk a legjobbak!-jával (Vi är bäst!) is, ahol tinilányok alakítanak punkbandát, vagy Alan Parker The Commitmentsével, egy másik Dublinban játszódó legendás zenés filmmel. Carney-ról tehát nem mondható el, hogy valami radikálisan újjal és eredetivel rukkolt volna elő, nem is ebben van a film ereje. A tavaly(előtt)i év nagy zenés sikere, a Whiplash is szkriptguruk receptjére megírt, abszolút kiszámítható fordulatokkal operáló, klasszikus hollywoodi mese volt, mégis rendelkezett egy olyan átütő, elemi erővel, ami teljesen a moziszékbe szögezett minket. Persze a Sing Street máshogy működik: itt csak a felettes énünk tart a moziszékben, mert az ösztön-énünk legszívesebben ugrálni kezdene, amikor a dallamok katartikus magasságokba csapnak. Nem egy jazzkoncerten vagyunk ugyanis, hanem egy hatalmas new wave-bulin, ahol Duran Duran és The Cure keveredik a filmbéli fiktív banda számaival.
Az a forradalmiság és kísérletezés ugyan már nem jellemző John Carney-ra, amivel annak idején az Egyszerrel berobbant, és amiről maga a new wave (amely a francia újhullámról kapta a nevét) is mint zenei stílus szólt a 70-es, 80-as években, de amíg ilyen hatásos műveket tud készíteni a populáris filmkultúrába besorozódva, nem sírjuk vissza a dokumentarista kézikamerát. A Sing Street mindazonáltal egy „fel-nem-növés-történet”, ugyanis a főhős, ahelyett, hogy próbáltatásokon átmenve érettebben jönne a ki a dologból, azt kell megtanulnia, hogyan legyen gyerek, és merjen nagyot álmodni. A végén egy kicsit mi is újra gyereknek érezzük magunkat – ezért működik annyira a kissé elemelt, álomszerű zárlat is. A Sing Street egy kiváló feel-good mozi, tele szerethető karakterrel, remek színészi játékkal (a főhős mellett a bátyot alakító Jack Reynort érdemes még mindenképp kiemelni), és a mozgóképpel organikusan együttműködő, energikus dallammal.
