A Hogyan szexeljünk nem felnövésfilm, hanem a felnövésbe taszítottság filmje.
Mint valami hülye amerikai tinivígjáték. Úgy kezdődik. Olyan a címe is. Három tizenéves lány menni görög partisziget, inni sok alkohol – jeee és vuhúúú – és remélni sok jó szex. A hotelszobájuk falait rengető egynyári bulislágereken részegen átkiabálva trécselnek, naná, hogy arról. Vajon ki, hányszor, hol és hogyan fog nagyokat dugni. Egyikük még szűz, de barátnői alig várják, hogy ne legyen az. Ő is, de vihogása egyáltalán nem őszinte. Arckifejezése észrevétlenül árulja el félelmét, de egy pillanat alatt visszarázódik a beszeszelt ricsajba: jeee és vuhúúú, milyen dögösen néznek már ki ezekben az apró, feszülő, farokmeresztő fürdőruhákban, visítják a tükör előtt dülöngélve. Nem nők még, de nagyon nőnek akarnak tűnni.
A kislányos mosolyukat bújtató vízálló sminken megcsúszik a lemenő nap utolsó szikrája, trágár csivitelésük visszhangja az estét köszöntő cigik füstjével száll ki a holdfénybe, még néhány kör szar tömény, még néhány jeee és vuhúúú, aztán irány a féktelen önfeledés kanszagú délibábja. Viszi őket a vérük, sodródnak az orgiaszerű bulik, a lemeztelenítő tekintetek, a felizgulva tapizók, a Margarita-vödrök és sajtos sültkrumplik, az áthorkolt nappalok és az erkélyről leokádott gyilkos másnapok nem múló körforgásában.
Molly Manning Walker első filmjének kontextusa egyszerre ismerős és mégsem az. Túl sokszor láttuk már a tavaszi-nyári szüneteikben elvadulva partizó ifjúság – így vagy úgy mindig hamis, torz, idealizált – képsorait, a Hogyan szexeljünkben mindez azonban meghökkentően igazinak tűnik. És ijesztőnek. Mert tudjuk jól, hogy a lóvásárra egybegyűlt hormonbajszos tahók fülébe sikított sok jeee és vuhúúú hova fog vezetni.
Manning Walker fürkészve követő kamerája kvázi-dokumentumfilmes realista nyersességgel tapad a végeláthatatlan baszatásban egymástól vészesen távolodó lányokra. Ott vagyunk velük – tehetetlen negyedikként – abban a savanyú hányásbűzben, ami a kapcsolatuk. Irigykedés, féltékenység, sunyulás, mérgezés, megfeledkezés, szorongás és frusztráció, ilyesmik összevissza, kíméletlenül, a támogató-gondoskodó szeretet meg többnyire csak le van eresztve a széthugyált medencevízzel. Ugyan Manning Walker tónusozhatta volna vastagabban a karaktereket és azt, amit ők barátságnak hisznek, de kötelékük gyors szétfoszlása ettől még lelombozóan valószerű.
A Hogyan szexeljünk kifejezetten feszes film, húz és lök és pofoz (a vágás nagyszerű), ugyanakkor a túl világos nappalok és túl sötét éjszakák delíriumos egymásba mosódásától mégis átjárja egyfajta dezorientált, réveteg, nem evilági lebegés, amitől minden kocka minden szótlan mozzanata egy kicsit jelentőségteljesebbé válik. Manning Walker szemrevaló kompozíciói (klausztrofób tumultus, magányos totálok, hideg negatív terek, markáns arcközelik) arról beszélnek, amiről a lányok – megfelelő szavak híján – nem tudnak, színészeinek tekintete pedig már-már didaktikusan mondja ki mindazt, ami eltűnt a sok jeee és vuhúúú közben.
Béna címével ellentétben a Hogyan szexeljünk nem a „hogyan szexelés” filmje. Ellenkezőleg. Manning Walkert sokkal jobban érdekli az a szemét nyomás, amitől egy 16 éves lánynak azt kell éreznie, hogy szüzességét minél hamarabb el kell vesztenie (sőt, az elvesztést is szeretnie kell). A szexről alkotott irreális elvárásokat, a „nagylánnyá” válás menőségének ígéreteit egy sokkolóan ambivalens nemierőszak-jelenet fojtja könnyekbe, amivel Manning Walker egyaránt kapálja el a méhecskékről és virágokról szégyenlősen kussoló szülőket, a szexuális felvilágosítást elmismásoló tanárokat, a középkori prüdériát, a pornóhazugságokat, és azokat a bűnösöket, akik jól tudják, hogy mindig lesznek olyan ártatlanok, akiket ez a rendszerszintű rémálom rákényszerít arra, hogy néhány bebaszott jeee és vuhúúú után csak azért is kinyögjék, hogy igen.
Igen, Tara (Mia McKenna-Bruce emlékezetes debütálása) igent mondott, félve, kellemetlenül, kénytelenül (akaratlanul?), de ez nem jelenti azt, hogy élvezte is. Rohadtul nem élvezte. Igen, igent mondott, de ettől még joggal érzi magát megalázva és elveszejtve. Nem így álmodta meg, nem így meséltek neki róla, nem tudta, hogy ilyen ótvar is lehet. Magát ölelve csoszog a szétszemetelt utcákon, szeme nedvesen remeg, megrémíti a tudat, hogy hiába szeretné visszakapni, amit alig akart odaadni. A beleegyezéssel nincs vége a szexdiskurzusnak. Sikerült elhitetnünk Tarával, hogy a szüzesség ciki, az eszetlenül elsietett kuffantás meg nem, ne lepődjünk meg tehát azon, hogy émelyegve reszketünk az émelyegve reszkető lány láttán.
Kényelmetlen szürkezóna ez, nem véletlenül viszolyogtak eddig tőle. Végre egy film, amiben a szex nem regényesen szenvedélyes, nem viccesen suta, nem véresen pusztító (és megbosszulandó), hanem körülírhatatlan elcseszettségében traumatikus. Lehetett volna szebb és jobb mással, mondjuk azzal a hülyére szőkített tetovált szépfiúval (Shaun Thomas), aki egy kicsit elrabolta a szívét, de aztán inkább bekúrva felmászott a színpadra, elővette a pöcsét és hagyta, hogy egy arctalan csaj leszopja, mert jeee és vuhúúú. Tara meghasadt szíve az elkeseredettség ütemét kalapálva némítja el a techno-döngölést (micsoda jelenet, micsoda hangdizájn).
Manning Walker legkeményebb húzása az, hogy Tara senkinek nem tudja elmesélni. Csapdában van. Mikor nagy nehezen kiderül, hogy kivel feküdt le (a lineáris cselekményvezetés felbontása felesleges), barátnői úgy ünneplik – jeee és vuhúúú –, mintha kizárólag ünnepelni lehetne. Pedig gyászolni kellene. Kegyetlen és buta érzéketlenség van abban, ahogy a megrázottságát leplezni képtelen lányt arról kérdezgetik-nyaggatják, hogy mennyire volt jó, mintha más opció nem is létezne. Keserves élmény ezt úgy nézni, hogy nem tudjuk átölelni. Aztán megjelenik a faszfej, akinek igent mondott és megpuszilja a homlokát, ami épp olyan rémisztő, mint az ezt követő borzalom. Amikor Tara már nem mond igent.
Nem felnövésfilm ez, hanem a felnövésbe taszítottság filmje: senkinek nem lenne szabad ilyen korán és ilyen gyötrelmesen ráeszmélnie arra, hogy mennyire kínzó és kilátástalan tud lenni ez a kurva élet. Tara mégis ráeszmél, mert ráeszméltetik, erővel. Még jó, hogy nem itt és nem így van vége, hanem egy másik, megnyugtatóbb ráeszméléssel. Tara keményebb, mint hitte, mint hittük, ráadásul van kire számítania. Megkönnyebbülten sóhajtunk fel, ahogy a filmből kirohanó lány vidáman csilingelő hangján azt kiabálja – jeee és vuhúúú –, hogy megyünk haza.
