Olivia Wilde fantasztikus első filmjének gimibulija tűzkeresztség az igazi, totálisabb fiatalság megéléshez, ami még jobban megacélozza imádnivaló főhőseinek elképesztően őszinte és igazi barátságát. Nem mintha a Superbad nem ugyanezt csinálta volna 12 évvel ezelőtt.
Az első dolog, amit a Booksmart kapcsán ki kell hangsúlyozni az, hogy a Superbad minden idők egyik – ha nem a – legjobb vígjátéka. A másik pedig az, hogy a Booksmart minden idők egyik – ha nem a – legjobb Superbad-utánérzése. Nyilván rettentően degradáló ilyesmit állítani Olivia Wilde első, elképesztően fontos és tényleg minden percében nagyszerű, kigondolt, felemelő és baromi vicces filmjéről, de a fesztiválbemutatója óta körbenyalt Booksmart éltetői valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy a két ballagó tinilány első igazi sulibulijának meredek, hasfalszaggató, katartikus története szinte egy az egyben rímel Seth Rogen és Evan Goldberg kultikus mesterművére.
A Booksmart (melynek magyar címét – Éretlenségi – leírni bűn) óriási teljesítménye az, hogy noha az eddig csak színtiszta szart felmutató forgatókönyvírói az hommage és a főhajtás konkrét jelei nélkül nyúlnak a Superbadhez (egy aranyoska hamis személyi igazolványos poént leszámítva), mégis ki tudják emelni filmjüket a „kötelezően nőiesített klasszikusok” egyre gyatrább sortermékei közül. A Booksmart mintha nem is az lenne.
Susanna Fogel, Emily Halpern, Sarah Haskins és Katie Silberman történetének főhősei, Amy (Kaitlyn Dever sebezhetőségében és félénkségében is humort talál) és Molly (Beanie Feldstein, aki amúgy Jonah Hill húga és már bőven bizonyított, óriási komika) középsulis éveiket tanulásnak szentelték, csak hogy csúcsegyetemeken magolhassanak tovább. Ez össze is jön, a nevetségesen okos, művelt csajok viszont a nagy tanulásmámorban némileg önteltté olvasták magukat, lenézve a tipikus amerikai tinivígjátékok sémafiguráinak tűnő osztálytársaikat. A Booksmart kitűnő – a Superbadtől merőben eltérő – cselekményindító momentuma az a gendersemleges klotyóban játszódó fantasztikus jelenet, melyben kiderül, hogy a lányok által megvetett tahó partiarc, a generikus gimiribanc, a tompa sportadonisz is bekerült a legjobb egyetemekre, nem csak ők. A két imádnivaló teremtés agya felrobban annak tudatában, hogy ez a látszatcsürhe elérte ugyanazt, amit ők, csak épp végigbulizva a középiskolás éveket. Amy és Molly ezért elhatározzák, hogy a ballagás előtti utolsó partiba ők is bevetik magukat, ahogy kell. A Booksmart a buliba való eljutást és a buliban történteket pontosan ugyanolyan gyorsszövésű, epizodikusságában is organikusan pergő szerkezetben meséli el, mint a Superbad.
Seth és Evan – akik a lányokhoz hasonló kvázi-kirekesztettként soha nem buliztak együtt társaikkal – látszólag azért vágott bele ugyanebbe a kalandba, hogy megszabaduljanak szüzességüktől, hogy csajozhassanak és tombolhassanak egy utolsót. Amy és Molly történetében a lányok ugyan főként a bulizás kedvéért indulnak neki, de nagyban motiválja őket az is, hogy a partiban ott lesznek szívszerelmeik, akikhez egy szót sem szóltak még. Ahogy pedig a Superbad, úgy a Booksmart sem az első csókról, az első dugásról, az első piálásról és kábszizásról szól. Mindkét a film óda az életre szóló barátsághoz, megható haver-románc egy-egy végtelenül szoros kapcsolat felbomlásának szélén inogva. Seth és Evan közös útja ballagásuk után ugyanúgy válik szét, ahogy a csajoké, szinte ugyanazzal a fordulattal (egyikük egyetemre megy, a másik pedig nem). Az „utolsó buli” tinifilmes sablonja káprázatosan vicces pillanatokkal teli ürügy a meghatározó éra elbúcsúztatására. Az pont mindegy, hogy búcsújuk nem végleges, szívmelengetően testvéri viszonyuk súlya pont abban mutatkozik meg, hogy kisebb egzisztenciális pusztulást jelent számukra egyetlen külön eltöltött év gondolata is. A Superbad utolsó plázajelenete a Booksmartban egy repülőtéren játszódik, nagyjából ennyi a különbség. A tini- és felnövésfilmek lányhősei pedig megérdemeltek már egy ilyen búcsút. Sőt, egy ilyen filmet.
Olivia Wilde és az írók nagyon érzik, amit érzett Rogen és Goldberg is: karaktereik akármilyen bénának, pöcsnek, szerénykének, vagy épp okostojásnak is tűnnek, meg akarják mutatni, hogy ők is tudnak bulizni, ők is méltók kortársaik megbecsülésére és elismerésére. Barátságukon kívül szorongó, bizonytalan, keservesen kompenzáló, de próbálkozó karakterek ők, erőlködésüket pedig azért olyan fergeteges élmény nézni, mert szerzőik gondoskodnak róluk és példátlan életörömmel varázsolják röhejes botladozásaikat inspiráló megváltástörténetté. A buliba eljutás, a bulizás önfeledtsége és a buliban történtek idézőjeles túlélése metaforikus út a magabiztosabb, teljesebb, egészségesebb tiniléthez. A Superbad és a Booksmart bulija tűzkeresztség az igazi, totálisabb fiatalság megéléshez, ami még jobban megacélozza a páratlan barátságokat.
Az elnyomott, nagy és vaskos életbizonytalanságaikat csodálatra méltó attitűdükkel ellentétező és maszkoló két lány kálváriájának érzelmi csúcsa a fentiekből eredően az megrázó és szomorú verbális csörte, amitől nemcsak a partiban fagy meg a levegő, hanem a mozitermekben is. Seth és Evan is egymásnak megy a felgyülemlett, elfojtott nézetkülönbségeik miatt – melyeket egyébként a Booksmart újrahasznosít – de Amy és Molly bámulatosan rendezett, hirtelenül feltörő őszinteségi rohama jóval tragikusabbnak hat. Tudtuk előre, hogy el kell jönnie ennek is, de nagyon nem akartuk. Ezek a lányok ekkorra már a mi lányaink. Teljesen egyértelmű, hogy Dever és Feldstein csodát művelnek a karakterekkel. Nem csupán okosak, viccesek, de nyitottak, őszinték, a lehető legkülönlegesebb részletekig: akad itt parádés monológ plüsspandával maszturbálásról, útmutató ujjazáshoz, kendőzetlenül kellemetlen vallomások vágyaikról, de az első pornó sokkjának burleszkje, az első intim együttlét gusztustalanságba borulása (ami szintén egy Superbad-jelenet) is sokáig a nézővel marad. Jó darabig lehetne sorolni még azokat a jeleneteket, melyekből nyilvánvalóvá válik, hogy a Booksmart irdatlanul mai mű.
Wilde filmje friss, igazi, laza, érzékeny női perspektívából tekint olyan meghatározó – komédiákban korábban csak sután komolytalankodva körbetipegett – témákra, mint a nemi identitás mássága és képlékenysége (Amy leszbikus, de akad itt tök meleg és genderneutrális tini is), annak elfogadása (a másság itt természetes, senki le se szarja, ahogy azt kellene), a szexuális és szerelmi csalódás, a kapcsolatokat mérgező előítéletek értelmetlensége (minden egyes karakter egy-egy sztereotípia látványos és közel sem didaktikus megcáfolása). Ebben a tekintetben a Booksmart simán forradalmi film. A politikai korrektség soha nem volt még ilyen magától értetődően tiszta, szép, és prédikációmentes. Seth és Evan 12 évvel ezelőtt még nem ebben a világban hajigálták mai napig idézhető szövegeiket. Melyekhez – apropó – a Booksmart nem nő fel.
Nem rosszul összerakott film a Superbad se, határozott, öniróniával teli talmi-vagány stílusát azonban Wilde filmje felülmúlja. Jason McCormick képei gyönyörűek, kompozíciói ötletesek, a világítás pedig szembetűnően pazar és jelentőségteljes. Nagyon él, nagyon színes, nagyon pörgős a szerkesztés, amin tovább emel a remek iróniával használt és csak néha túltolt militáns partipop-himnuszok sokadalma. Feldstein és Dever ünnepelendő alakítása, a megérintő és folyamatosan tök humoros történet rétegzettsége, a megannyi parádés mellékszereplő brillírozása (egytől egyig ki kellene őket emelni) szinte elfeledteti a nézővel, hogy amúgy Olivia Wilde színésznőből kifejezetten sajátos hangon megszólaló rendezővé vált.
A Booksmartot nem lehet nem szeretni és nagyon jó bízni abban, hogy az emberek talán nem felejtik el, hogy velünk marad, hogy nem múlik az a filmet jelenleg megérdemelten övező imádat, ami a Superbad esetében a mai napig tart.
