Alighanem meglepő és zavarbaejtő húzás a Paramount stúdió részéről a Bajos csajok remake-je. Persze érthető az elképzelés, hogy egy kultuszfilm, ami a 90-es és 2000-es évek generációinak közkedvelt, kis túlzással definitív felnövéstörténetévé vált, talán még mindig képes ugyanezt a kulturális szerepet betölteni némi „ráncfelvarrás” után. Az már kevésbé egyértelmű, hogy a ráncfelvarrás eszközévé miért egy kihalt, mára már csupán csodaszámba menő műfajt választottak az alkotók: a musicalt.
A 2024-es Bajos csajok egyértelműen a szerepzavar tüneteit mutatja: miközben a okostelefonok és a social media beemelésével igyekszik friss maradni, addig nem kicsit épít a nosztalgiára is; a musicalhez való fordulás nem lehet más, mint a nosztalgiateremtés szándékának a beismerése. A 2000-es évek kellemes felidézésének kísérletét nemrégiben megtette az Imádlak utálni (Anyone But You) a romantikus komédiák frontján, hasonlóval próbálkozik a Bajos csajok is a tinifilmek terén: megkísérli vegyíteni forrásanyagát a szintén akkortájt hatalmas kulturális fenoménné váló High School Musical-típusú Disney-produkciókkal.
Újabb szerepzavar: míg a Bajos csajokat épp csípős és frivol humoráért kedvelhettük, a High School Musical a maga ártalmatlan, habkönnyű világával lopta be magát a szívünkbe. Nem hiányzott, hogy Zac Efron péniszvicceket puffogtasson, sem az, hogy Rachel McAdams virágszirmokat szórva dalolásszon. A musical pedig önmagában is kettős érzéseket idéz: miközben szirupos giccsben utazik és a felhőtlen boldogság hamis himnuszát zengi, folyton kilép a diegézisből, tudatva a nézővel filmi mivoltát. Az abszurdig fokozott varázslatosságát folyton leleplezi, a szereplők a nézőre kacsintgatva nótáznak. A Bajos csajok nem refelktál erre, zenés betétei unalmasak, a koreográfia szegényes, a dalszövegek meg csupán a korábban párbeszédben elhangzottak újrázásai.
Az új Bajos csajok sosem lesz a 2010-es, 2020-as nemzedék Bajos csajokja; ezt a trónt sokkal inkább az Eufória és a Szexoktatás bitorolja. Korunk fiatal közönsége már nem látja olyan optimistán és színpompásan saját jelenét és jövőjét, mint az őket megelőzők – a traumák, szorongások, mentális és fizikai betegségek reprezentációja fullasztóan sűrűsödik fel az említett sorozatokban. Cady Heron (Lindsay Lohan) karakterének a 2004-es Bajos csajokban még lehetősége volt különféle identitások közt könnyedén mozognia: magányos, kitaszított lányból toxikus sulidíva, majd bálkirálynő és végül egy konszolidált, ám mégis közkedvelt lány lett. Ma már aligha látunk ilyen utakat bejáró tinédzsereket a filmekben és sorozatokban. Az Eufória (anti)hősei saját nyomasztó identitásukba zárva, függőségeikbe újra és újra visszaesve próbálnak túlélni. Ugyanígy a középiskola hiearchikus felépítésének lebontásában sem vagyunk hajlandóak hinni. A Bajos csajok és a High School Musical végén az iskolatársak közti hatalmi játszmák és konfliktusok feloldódnak a fináléban, az Eufóriában a hierarchia lebonthatatlan.
Glitterbe mártott erőszak – Sam Levinson: Euphoria
Sam Levinson író-rendező önéletrajzi ihletésű, neonfényben úszó, coming of age (rém)álma egy pornóvideó alá kommentált szerelmeslevél az amerikai Z-generációhoz. Az izraeli mintára készült sorozat első évada kétségtelenül az HBO idei legmerészebb dobása, elsősorban mégsem botrányosan explicit jellege miatt érdekes.
Utóbbi sikerrepcetjéből egyébként a Bajos csajok készítői is próbáltak ihletet meríteni. Annak zsánerkeverő és játékos önreflexív gesztusait – mint a krimi és a film noir megidézése – a készítők megpróbálták adaptálni, ám nem sikerült mindezt organikusan a film szövetébe ileszteni. A mélypont egy néhány percig tartó, teljesen indokolatlan fekete-fehér snitt, amit mintha a 30-as években rögzítettek volna. A különböző médiumokkal, formátumokkal és műfajokkal való – önkényes – játék izgalmas olvasatokhoz nyújthatna alapanyagot, cserébe inkább csak kaotikussá és kínossá teszi a végeredményt.
A Bajos csajok felett eljárt az idő. Üzenete örökérvényű ugyan, ám a középiskolai felnövéstörténetek fókusza áthelyeződött: egy korszellembe illeszkedő remake főszereplője inkább a sérelmekkel teli, frusztrált Janis (akkor Lizzy Caplan, ma Auli'i Cravalho) lehetne, mint a csupaszív Cady. Talán egy kicsit fájó, hogy a tizenévesek már nem a nagyvásznon, hanem a streamingsorozatokban találják meg a nemzedéküket definiáló alkotásokat, de amíg a mozi ilyen fércművekkel kecsegtet számukra, nincs is ott keresnivalójuk. Saját identitáskríziseikre keresik a választ, és az utolsó dolog, amire vágynak, az egy hasonlóan szerepzavaros, önmagát definiálni képtelen filmalkotás.
