Eleged van a politikából, mert úgyis csak hazudnak meg csalnak a „nép képviselői”? Ez a sorozat bebizonyítja, hogy igazad van. Ráadásként pedig azzal kárpótol, hogy betekintést enged a kulisszák mögé, ahol a szaftos cselszövések zajlanak.
Ryan Murphy és a Netflix első szerelemgyereke a 21. századi modern demokráciák politikai cirkuszába enged betekintést, ebben a témakörben még nem látott emberközeliséggel és fiatalossággal. A politikus kiragadja a közéletiség fogalmát megszokott exkluzív, nyakkendős szférájából és átülteti egy párhuzamos, ám hétköznapibb univerzumba: egy középiskolás fiú életébe, akinek a fejlődéstörténetét két évadon, pontosabban két választási kampányon keresztül kísérhetjük szemmel.
Payton Hobart (Ben Platt) azonban közelről sem nevezhető átlagos tinédzsernek. Határtalan ambíciója – ami gyermekkori álmából fakad, miszerint egyszer majd ő lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke – drasztikusan elkülöníti a korabeli fiataloktól. A megrögzött elnök-aspiránsnak célja elérése érdekében hétéves kora óta tökéletesre csiszolt terve van, amit minden áron követni kíván. A Fehér Házhoz vezető első ugródeszka pedig a St. Sebastian elit középiskola diákönkormányzati választásának a megnyerése. Ámde a kezdetekkor egyszerűnek tűnő feladat sokkal bonyolultabbnak bizonyul, és az elnöki címért folyó versengés meglehetősen elharapódzik.
Bár első ránézésre a valóság lebutított, együgyű makettjének tűnhet a Santa Barbara-i középiskola diákönkormányzati választása, valójában az amerikai nyilvánosság nagyszerű metaforája. Ami egyrészt kifigurázza, másrészt pedig lerántja a leplet a politikai korrektség felszínességéről és a modern, nyugati demokráciák „kétszínűségéről”. A piszkosabbnál piszkosabb politikai cselek – ellenfelek megvesztegetése, karaktergyilkossági kísérletek, magánéleti információkkal való visszaélés – már az első pillanattól kezdve kulcsfontosságúak, ugyanis társadalmi problémákra, egyenlőtlenségekre hívják fel a figyelmet. Az első évad tökéletesen demonstrálja, ahogy a gazdag, fehér elit visszaél „felsőbbrendűségével”, és legfeljebb akkor foglalkozik a kisebbségekkel, amikor a „sokszínűség-kártya” kijátszása elsősorban önmaguk számára kedvező. Ezt illusztrálja az a fordulat a cselekményben, amikor Payton úgy próbálja megszerezni diáktársai szimpátia-szavazatát, hogy Infinity Jacksont (Zoe Deutch), egy gyermekkora óta rákkal küzködő lányt választ alelnökjelöltjének.
A második évadban a közélet, a politika fogalma kiszabadul a középiskola falai közül és a nagybetűs, felnőtt élet kontextusában jelenik meg. Egy valamivel érettebb, de ugyanolyan elszánt Paytont láthatunk, aki kampánycsapatával ezúttal tényleg kemény fába vágja a fejszéjét. Céljuk a következő: New York állam kormányzói székének a megszerzése. Az egyetlen bökkenő viszont az, hogy a győzelem érdekében egy harminc éve töretlen sikert arató, közkedvelt politikust, Dede Standisht (Judith Light) kell legyőzniük. A hatalomért folyó kőkemény, szabotálási kísérletektől hemzsegő küzdelem során a klímaváltozás és a környezetszennyezés problematikája is központi szerepet kap, ugyanis Payton kampányának fő üzenete egy ökobarát New York létrehozása.
A politikust a társadalmi kérdések drámaisága mellett a szatirikus elemekkel fűszerezett sitcom műfaji sajátosságai különböztetik meg a többi politikai témájú sorozattól (pl. House of Cards, Designated Survivor stb.). Ennek köszönhető, hogy a sorozat egésze tulajdonképpen egy pörgős, kiszámíthatatlan fricska, ami erőteljes érzelmi intenzitással és gúnyos felütésekkel tárja elénk a külső felszínesség és a belső – általában rút – valóság közti ellentétet. Mindez közrejátszik abban is, hogy a szereplők tulajdonképpen karikatúrákként jelennek meg az epizódok „görbe tükrében”. Paytont két, drasztikusan eltúlzott személyiségjegye teszi a fiatal, sikerre szomjazó politikus tökéletes gúnyrajzává: a megszállott és érzéketlen céltudatossága, illetve szorongásából fakadó, gyakori hisztérikus kirohanásai. A második évadban viszont egy újfajta politikus-karikatúrával szembesülünk, amit nem más testesít meg, mint Payton édesanyja. A humanitárius útjáról hazatérő, spirituális meggyőződésű Georgina Hobart (Gwyneth Paltrow) a valóságtól teljesen elrugaszkodott, abszurd politikai programmal rendelkező, de mégis elsöprő népszerűségnek örvendő politikus makulátlan mintája.
Ami a vizuális elemeket illeti, már a legelső pillanattól kezdve jól felismerhető Ryan Murphy egyedi stílusa. A képek színesek és élénken vibrálnak, fiatalos, dinamikus atmoszférát teremtenek, könnyedén magukba szippantva a nézők tekintetét. Érdekfeszítő a sorozat zenei dimenziója is, hiszen az éneklés egyfajta terápiaként, az érzelmi felszabadulás metaforájaként van jelen a főhős életében. Ennek köszönhetően pedig az őt alakító Tony-díjas Ben Platt többször is dalra fakad, elsöprő teljesítményt nyújtva. Ugyanakkor a főcímdal, a Chicago is többletjelentést hordoz. Az Oscar- és Grammy-díjra is jelölt énekes-dalszerző, Sufjan Stevens számának hangszerelése magasztos, ünnepélyes hangulatot teremt, míg szövege egy Amerika körüli, furgonos, parkolóban alvós kirándulásról szól.
A politikus nem csak a közéletben érdekeltek számára lehet egy szemfelnyitó sorozatélmény, hanem mindazok számára, aki kedvelik a kiszámíthatatlan, humoros és drámai csavarokkal teli coming-of-age történeteket.
