A Szexoktatás négy évada – bár néha túlzsúfolt és szirupos – éppen azt nyújtja, amit a címben ígér: szórakoztató és hasznos tudást, nem csak a szexuális, hanem a kortársi, baráti, családi és szerelmi viszonyok terén is.
A brit coming-of-age sorozatoknak nagy hagyománya van (Skins, 2007–2013; Kívülállók / Misfits, 2009–2013; Gyíkarcok / The Inbetweeners, 2008–2010; My Big Fat Mad Diary, 2013 – 2015), ebbe pedig a Szexoktatás is beleillik. A kamaszkor nehézségeihez való felvállaltan didaktikus és konstruktív hozzáállásával azonban leküzdi az angol humor sokszor igen fanyar nihilizmusát, ezáltal a zsánert is felfrissítve. Első évada épp akkor jelent meg, amikor én már átvergődtem a kamaszkor viszontagságain: a „mi időnkben” még az Y generáció mentalitását tükröző, ugyancsak brit Skins volt az a meghatározó sorozat, amely számunkra a kamaszkori életérzést jelentette. Elsőre a Szexoktatás szereplői is a Skins lázadó, szüleik önzőségétől, szigorától vagy épp hanyagságától szenvedő, a nagybetűs életbe magukat épp belevető tinédzsereihez hasonlítanak, a Skinsben viszont egy alapvetően pesszimista nézőpont érvényesül, a szereplők elveszettek, valódi kommunikációra és támogatásra a szüleiktől egyáltalán nem, egymástól vagy tanáraiktól is csak ritkán számíthatnak, így aztán jobb híján szexbe, alkoholba és drogokba menekülnek, aminek sokszor tragédia lesz a vége. Ezzel szemben a Szexoktatás légköre a főszereplő édesanyját, Jeant (Gillian Anderson) idézve egy „safe space” kialakítását célozza meg, amely lehetővé teszi a szereplők – és, miért ne, a néző – számára a személyes fejlődést, a nehézségek leküzdését és a hibákból való tanulást. A Szexoktatás már sajátosan Z generációs sorozat, amely meghaladja a kamaszkori züllés és a mentális instabilitás esztétizálását: itt már nem az elcseszettség a menő, hanem az önismeret, a biztonság és a felelősségvállalás.
A sorozat szerkezete mintha egy tudatosan megszerkesztett, több éves szexuális nevelési tanterv felépítését követné. Az első évad olyan, a szexualitást érintő alapvető témákkal indít, mint a védekezés és a terhességmegszakítás, fokozatosan haladva olyan összetettebb kérdések fele, mint például a transzneműség vagy a bántalmazás. A főszereplő Otis (Asa Butterfield), egy esetlen kamaszfiú, akinek nehezére esik felfedezni a saját testét: nem mer maszturbálni. Édesanyja, Jean szexuálpszichológus, így Otisnak anyja kéretlen tanácsai mellett még társai szívatásait is el kell viselnie amiatt, hogy az anyja „szex-guru”. Otis és legjobb barátja, a melegként éppen szárnyait bontogató Eric (Ncuti Gatwa) által ismerhetjük meg a Moordale általános iskola kamaszait az összes frusztrációjukkal együtt. Van, aki erekciós problémákkal, mások lapostetűvel, a legtöbben viszont egyszerűen a tomboló hormonokkal és a zavaros érzelmekkel küzdenek. Egy véletlen folytán Otis felfedezi, hogy különleges tehetséggel van megáldva: képes használható tanácsokkal ellátni kortársait a szexszel kapcsolatos problémák terén. Így a különc és rendkívül okos Maeve-vel (Emma Mackey) közösen létrehozzák az iskola szexklinikáját, amely a sorozat végéig központi szerepet tölt be.
A Szexoktatás a kamaszok közti hierarchiákat is megmutatja, különös hangsúlyt fektetve a bullying jelenségére. Amióta iskolák léteznek, a diákok különböző klikkekbe tömörülnek, és nem kis rosszindulattal viseltetnek egymás iránt. Az egyik lányról például intim képet szivárogtatnak ki, az igazgató agresszív fia, Adam (Connor Swindells) pedig Ericet szekálja rendszeresen, még a szendvicseit is elkobozza – a szívatás végül a két fiú közti románcba csap át. Bár látszólag minden a szex körül forog, hamar kiderül, hogy inkább a szex az, ami minden mással összefügg: Adam agresszív magatartása például csak a zsarnoki apjától való félelme és emiatti alacsony önértékelése felől érthető meg. A szexualitásról való tudásszerzés a Moordale-i tinik számára együtt jár a mélyebb önismerettel, az érzéseik felismerésével, a felnőtté válással. Maeve barátnője, Aimee (Aimee Lou Wood) a buszon szexuális zaklatás áldozata lesz, amit jó ideig nem tud kiheverni. Végül a többi lánnyal való sorsközössége – hogy ti. szinte mindegyiküknek volt már hasonló kellemetlen élménye – és az emiatt érzett düh közös megélése segít neki feldolgozni a traumát. A Szexoktatás nyíltan és őszintén beszél ezekről a problémákról, úgy hogy közben folyton megoldásokat kínál, az egyéni tapasztalatok közös vonásait kiemelve igyekszik tudatni a fiatalokkal, hogy nincsenek egyedül.
Már az első évadban megjelennek, de a második és harmadik évadban kapnak nagyobb hangsúlyt az iskolai szexuális nevelés hiányosságai és szarvashibái. A gyerekeknek vagy rettenetesen nevetséges videókat kell végignézniük, majd egy banánra felhúzniuk az óvszert, vagy megpróbálják elijeszteni őket a szextől a nem kívánt terhességgel és a szexuális úton terjedő betegségekkel, az oktatók gyakran homofób és szexista attitűdjéről nem is beszélve. Pedig a kamaszokban a féktelen vágy mellett őszinte kíváncsiság is munkál, komoly, értelmes és hasznos válaszokat várnak a kérdéseikre, valódi megoldásokat akarnak problémáikra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Otis és Maeve „klinikája”. A narráció talán kissé erőltetetten és szájbarágósan nagyítja parodisztikus méretűre a nem megfelelő szexuális nevelés veszélyeit (lásd a pornóból informálódó, szexuális ügyekben szintén tanácsokat osztogató Kyle-t, vagy az iskolában kitörő chlamydia-hisztériát), de mindezt annak a tanárnak a magabiztosságával teszi, aki tudja, hogyan kell beszélni a kamaszokhoz úgy, hogy azok tényleg figyeljenek és felfogják a lényeget.
Ehhez képest a sorozat néha erősen normatív hangot üt meg, a hegyibeszédeket tartó, papoló tanár hangján is meg-megszólal, akinek hallatára a gyerekek csak a szemeiket forgatják – a politikai korrektségre, mások elismerésére és tiszteletben tartására való kínos ügyelés a negyedik évadra néha kissé zavaróvá válik (érzelmi intelligenciából mindenkinek tízese van, mindegyik karakter, még a szülők is folyamatosan fejlődnek, a végére még Adam elnyomó apja is terápiára kezd járni, és helyrehozza a fiával való kapcsolatát). Szerencsére a történet maga is reflektál az eltúlzott korrektség vakfoltjaira, az öniróniát sem nélkülözve: az új, Cavendish nevű suli ultramodern, szuperzöld és szuperinkluzív közösségét például eléggé szatirikusan jeleníti meg.
Az utolsó évad az érzékenyítésre helyezi a hangsúlyt. Itt bomlanak ki azok a témák, amelyeket a sorozat korábban csak érintett. A transzneműek és a fogyatékkal élők mindennapi nehézségei mellett a szociális különbségek relevanciája és a modern vallásosság dilemmái is szemléletesen mutatkoznak meg. A személyes problémák társadalmi egyenlőtlenségekkel való összekapcsolása arra késztet, hogy felülvizsgáljuk a meglevő ítéleteinket. Egy ultramodern iskolában, ahol mindenki naphosszat a nyitottságról és a közösségiségről szónokol, miért nem gondol senki arra, hogy egy működőképes lift létfontosságú egy tolószékes diák számára, főleg, ha a vizsgáját az emeleten rendezik? Miért lepődik meg annyira Otis, amikor a nigériai bevándorló családból származó Eric a felrója neki a családjaik közti társadalmi különbségek figyelmen kívül hagyását? Valóban ugyanannyi esélye volna a hátrányos helyzetű Maeve-nek bekerülni egy menő gyakornoki programba és íróként debütálni, mint jóval szerencsésebb, felső-középosztálybeli társának? Mit tehet az a fiatal, aki nem érzi sajátjának a testét, de nem tud megengedni magának egy nemátalakító műtétet? Ilyen kérdéseket szegez a sorozatot megalkotó Laurie Nunn a nézőnek, ezáltal a „Netflix & chill”-komfortzóna határait is feszegetve.
A társadalmi igazságtalanságokra való rákérdezés azonban egyértelműen optimista felhanggal történik, ezúttal is a megoldáskeresés áll a fókuszban. A negyedik évadra a magányos, szorongó diákok képesek lesznek valódi közösséget létrehozni, odafigyeléssel és szolidaritással segíteni egymást. Végül minden jóra, vagy legalábbis jobbra fordul: mindegyik szereplő bejárja a maga útját és jobb emberré válik, még Otis és Maeve szerelme is beteljesül végre, ha csak rövid időre is – mindez persze úgy, ahogy van, túlzó, csöpögős, és kiszámítható, a néző maximális kielégítésére törekszik. Ennek ellenére mégsem lesz élvezhetetlen a sorozat, sőt: azt látni, hogy a fejlődőképes és eltökélt fiatalok közösségének olyan ereje van, amely képes változást létrehozni a környezetében, bátorító és felemelő élményt nyújthat.
A Szexoktatás trükkös ugróvágásaival, retró zenéivel és bájos színészi alakításaival lopta be magát a néző szívébe. A felvállaltan didaktikus stílus és a könnyen azonosulható karakterek szerethetővé teszik a sorozatot annak ellenére is, hogy az egyébként is túlzsúfolt történetben sok a nyálas, szappanoperába hajló fordulat és a kissé suta, nem túl eredeti poén. A Szexoktatás olyan sorozat, amely nem csak képes megszólítani a fiatal generációt, hanem mondanivalója is van számára. Én mindenesetre örültem volna, ha egy ilyen sorozat segített volna át a kamaszkor viszontagságain.
