Bár a nyári blockbusterszezon óriásrobotjai, acélemberei és örökifjú vámpírjai körül gerjesztett PR-zajban úgy tűnhet, hogy a mai mozik már főleg csak kamaszoknak (esetleg kamaszlelkű felnőtteknek) tartogatnak izgalmakat, a szélesen értelmezett fősodorban éppen ellentétes irányú folyamatok zajlanak. Mivel az ötvenes évek autósmozijaiban fogant baby-boomerek mára nyugdíjasok lettek, jelenleg a leggyorsabb ütemben növekvő korcsoportot amerikában a hatvanöt év felettiek képezik.
A társadalmi folyamat mozira gyakorolt hatását egyéb párhuzamosan zajló technikai változások is felerősítik. A médiakonvergencia korában a torrentoldalak és egyre profibb VOD-szolgáltatások mellett maga a mozi is olyan régi vágású médiumnak látszik, ami fölött lassan eljár az idő: mintha az illatfelhőkkel és rángató háttámlákkal kiegészített 3D-technika nélkül egyre nehezebben venné fel a versenyt az újmédiatartalmakhoz és tenyérnyi képernyőhöz szokott fiatalabb közönség kiszolgálásáért folytatott harcban. Az idősebb korosztály ehhez képest jóval megbízhatóbb: tagjai nemcsak szabadidővel rendelkeznek, de egy torrent levadászásánál általában jobban preferálják egy film mozis megtekintését. Vagyis egyre inkább megéri felmérni és kiszolgálni az igényeiket.
A tendenciát látványosan jellemzi pár, a közelmúltban sikert aratott film, a Julie & Julie – Két nő, a Keleti nyugalom – Marigold Hotel vagy a hetvenes éveinek derekán járó Dustin Hoffman rendezői debütálása, a Kvartett – A nagy négyes, ami szintén egy – visszavonult komolyzenészek számára fenntartott – idősek otthonában játszódik, és A király beszédéhez hasonlóan a többszörösen kanonizált, „hivatalos”, évszázados hagyományokra visszatekintő és szimbolikus formákra épülő magaskultúrát tematizálja: ami a Kvartettben – vagy A búcsúkoncertben – a klasszikus zene, az A király beszédében az arisztokrácia. Mindhárom alkotás fináléjában a hang akadálytalan és felszabadult áramlásából álló előadás (koncert, rádióbeszéd) jelzi azt a katartikus pillanatot, amely során értelmet nyernek a hagyomány kiüresedettnek hitt szerepmintái.
A búcsúkoncert logikusan illeszkedik a sorba: elsősorban a komoly presztízsfilmek iránt érdeklődő idősebb közönséget célozza meg, mégis szimpatikusan kamarajellegű, és bár erősen klasszicizáló, mentes a Kvartett vagy a Marigold Hotel sziruposságától és A király beszéde történelmi nagyravágyásától. A sztoriba azon a megrázó ponton kapcsolódunk be, amikor a huszonöt éve együtt koncertező New York-i Fúga Kvartett legidősebb tagján, a mély szólamért és ezáltal a dallamok összetartásáért felelős csellistán jelentkeznek a Parkinson-kór első tünetei. A drámai esemény felborítja a kvartett harmonikus életét, és felszínre hozza a finoman összehangolt individuumok magánproblémáit. Ez utóbbi konfliktusok ábrázolásakor ütköznek ki a forgatókönyv gyengéi: ahogy a film el-elkanyarodik a zenétől, nyomban egy szappanopera közhelyes érzelmi kulisszái között találjuk magunkat, ahol az szolgáltatja a legnagyobb izgalmat, ha a szerencsétlen férj töredelmesen bevallja párás szemű feleségének félrelépését a közeli flamenco-bár vérbő táncosával.
Az elsőfilmes rendező, Yaron Zilberman alkotása leggyengébb jeleneteiben nem több egy olyan teljesen konvencionális és szinte minden originalitást nélkülöző tucat-midcultnál, amely a magasművészet tematizálásával akar presztízsre szert tenni. Mégis, amikor felcsendülnek Angelo Badalamenti sejtelmes átkötőzenéi, vagy amikor a nagyszerű Christopher Walken, egyszerre tekintélyt parancsoló és megnyugtató hangján Bach-ról, T. S. Eliotról vagy Rembrandt Öncarcképéről beszél, a film széttartó szólamai a helyükre kerülnek és kellemesen zavarba ejtő hangnemváltásokkal lepik meg a nézőt. A búcsúkoncert elvéti az emberek közötti bonyolult kapcsolatok ábrázolását, de egy-egy kiérlelt pillanatában az alapötletnek és a kiváló színészeknek köszönhetően hatásosan tematizálja az öregedéssel járó testi kiszolgáltatottság problémáját, illetve ezzel összefüggésben a folytatható-folytatandó hagyomány és egyén viszonyát. Nagyvonalúan átugorja a kérdést, hogy vajon miért lesz valakiből szólista, valaki másból pedig másodhegedűs, de abban egészen és megejtően biztos, hogy a hagyomány által ránk bízott szerepet nem véletlenül kaptuk, ezért legjobb, ha nem feszegetjük a rögzült szimbolikus formákat, és engedünk a klasszikus kánon erejének.
