Meglehetősen gyanakodva néztek rám a mozikasszánál, amikor elmondtam, hogy a One Direction: This is Us című filmre kérnék egy jegyet. Bár rögtön sejtettem, hogy miért, nyilvánvalóvá akkor vált ennek oka, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a székek felét 12–14 éves kislányok foglalják el. Jegyvásárlás előtt is sejtettem ugyan, hogy nem én (vagy bárki, aki nem 14 éves sikongató kislány) voltam az ideális célközönség, arra azért mégsem számítottam, hogy valaha szégyellni fogom magam moziszékben ülve.

Bevallom, olyasmiben reménykedtem, hogy a filmezés évszázadosnál nagyobb múltja valami értéket mégiscsak belecsempész a bulvár-dokfilmbe, valami olyan humoros, ironikus jelenetet, egy olyan célzást, amit majd csak én veszek észre a teremben. S hogy miért számítottam ilyesmire? Mert a filmet az a Morgan Spurlock rendezte, aki talán az egyetlen dokumentumfilmes Michael Moore mellett, akinek a nevét nem csak a műfaj rajongói ismerik. S ha a neve nem is ugrana be rögtön, legsikeresebb filmjét, a Super Size Me-t megemlítve azért csak ki lehet csikarni hallgatóságunkból egy felismerő morajlást.

Lehetett ugyan vitatkozni a Super Size Me egyes hatásvadász, dokfilmekre nem annyira jellemző érvelő eszközével (pl.: a rendező kisgyerekek közelijét mutatja a nézőnek, akik találgatnak, hogy ki van – az általunk egyelőre nem látható – képen, majd megmutatja a nézőnek a képet: hát bizony Jézus volt az! – következtetés fejcsóválva: ez a mai társadalom...), ahogy Michael Moore-t sem a túlzott objektivitásáért fogják egyszer felakasztani, de az vitathatlan, hogy hatásos és sikeres volt a magát kísérleti céllal gyorséttermi diétára ítélő filmes  története, annyira, hogy még a McDonald’s is visszavonta a Super Size menüt az étlapjáról. Szóval lehet vitatni a film etikáját, de legalább egyedi, hiteles és elgondolkodtató társadalomkritikát mutatott be.

Nos én egy ilyen szabadszájú, saját magát kamera előtt nem szégyellő és kímélő alkotótól elvártam volna, hogy némi iróniával kezelje a fénysebességgel sztárrá tett, karrirerjét a brit X-Faktorban kezdő, öt srácból álló fiúbanda körül keltett felhajtást. Ehelyett kapunk egy másfél órás X-Faktor, Megasztár (ki melyiket preferálja) epizódot annak mindenfajta mélységével és szórakoztó eszközével. A film felépítése elég egyszerűen leírható (dramaturgiával alaptalanul vádolnánk): koncertjelenet, a srácok utaznak, koncertjelenet, a srácok pihennek, koncertjelenet, a srácok hazalátogatnak, koncertjelenet… Ezzel alapvetően semmi baj nem lenne, hiszen érdekes is lenne látni egy olyan koncertfilmet, ami a sztárság rutinrészére, a mindennapos, ugyanolyan koncertekre, nem pedig a csillogásra helyezné a hangsúlyt. Csakhogy itt erről szó nincs, a készítők itt érezhetően a tehetségkutató műsorok technikáit igyekeznek használni, nem tévesztve szem elől, hogy a One Direction nevű fenomén is ezen műsorok rajongóinak köszönheti a sikerét.

Ez viszont egy tévés műfaj, szélesvásznon egyszerűen semmilyen szinten nem működik ez a fajta rohanós, felületes építkezés, ez filmnek fárasztó (fizikai értelemben is – nagyjából mintha a Transformerst néznénk, dokfilmes stílusban), tévés műsornak drága és hosszú. Végig az mototszkált bennem, hogy mennyi témáról lehetne értekezni ezen fiúbanda kapcsán: a felgyorsult médiáról, ahol tíz perc alatt tényleges bombasikert lehet faragni bárkiből; a siker öncélú hajszolásáról, hiszen itt nem arról van szó, hogy egy alkotás másodlagos hozadéka lenne a siker – ezeket a srácokat az anyagi siker érdekében rakták össze karaoke-bandának; arról, hogy miért a tinilányok a legkönnyebben megcélozható és kiszámítható célközönség; arról, hogy mi a rajongás pszichológiája és műkődési elve ennél a rétegnél, és még sok egyéb. Alapvetően dokfilmre termett téma, és Spurlocktól ezt is vártam volna el.

De valódi filmes hozzáállásnak viszont nyomát sem találtam a filmben, pedig istenbizony kerestem, mert számomra ezen kívül semmi élvezhető nem történt ezalatt a másfél óra alatt. A kislányok viszont néha tapsikoltak és sikoltoztak mellettem, szóval biztosan csak én nem értettem az egészet, és csak én távoztam a rossz lakásba benyitók szégyenérzetével a moziteremből.