Közhely, hogy a koncertfilmekkel is az a legnagyobb probléma, mint a színházi felvételekkel – vagyis, hogy az esetek 99%-ában képtelenek visszaadni azt a valódi élményt, amit az ember ott helyben szerez. Valószínűleg ezért van, hogy azok a koncertfilmek, amiket a legjobbként aposztrofálunk, nem kifejezetten csak a zenéről szólnak. Ki mondaná például, hogy a The Last Waltz, a Pink Floyd: Live at Pompeii vagy akár a Heima egyszerűen csak filmre vett dalok lennének.
Antal Nimród is valami hasonlóval próbálkozott, mivel legújabb filmje többre tesz kísérletet annál, hogy szimplán egy mozivászonra szabott Metallica-koncert legyen. Ugyanis rögtön a film elején megismerjük Tripet (Dane DeHaan), a fiatal roadot, akinek történetét innentől kezdve a koncerttel párhuzamosan fogjuk követni. És bár látványosan két részre bomlik a film, Trip sztorija a legkevésbé sem lesz független a zenekar fellépésétől. Ahogy az arénában kezd belemelegedni a zenekar, az időközben a városba szalajtott Trip körül is egyre inkább elszabadulnak az indulatok. Egészen addig, hogy a road szubnarratív története végül egészen szürreális szintekre lép. Mindez végig elég didaktikus, de néhol azért szépen rímel a koncertre és a zenekar dalaira, máshol viszont sajnos keresni sem kell a szimbólumokat, annyira az ember arcába ugranak. A veterán kliprendezőnek számító Antaltól egyáltalán nem idegen a hasonló, szürreális atmoszféra, és jobbára ezúttal is elég otthonosan mozog Trip történetében. Kár, hogy végül nem sikerül megálljt parancsolni az elszabadult képzeletnek, és a szépen kibontakozó urbánus apokalipszisból végül csak egy elég buta befejezést sikerül kisajtolni.
A fenti fiktív szál mellett a Metallica: Through the Nevert már csak azért sem érdemes koncertfilmként kezelni, mert magának a koncertnek szinte semmilyen dokumentumértéke nincs. Antal Nimród legfeljebb azzal hozta hozzánk közelebb a bandát, hogy közvetve bebizonyítja, Lars Ulrich a legunalmasabb és legirritálóbb dobos a zenetörténetben. Maga a koncert is eléggé híján van a spontán történéseknek – sajnos annyira látványosan, hogy a mozinéző teljes joggal gyanakszik a megrendezettségre. De ha jóhiszeműek akarunk lenni, ez nem is annyira a film hibája. A Metallica ma már egy velejéig profi zenekar, legalább ugyanilyen profi háttérstábbal és marketingesekkel. Az Ulrich által alapított, majd a négy gigász egyikeként híressé vált thrash metál zenekar helyett a vásznon egy, a U2-hoz hasonló világmárkát látunk, amihez már arénakoncertek és szuperlátványos színpadi show dukál.
Így magát a koncertet sem igazán lehet a véletlenre bízni, ami ennek megfelelően az utolsó centiig megtervezett, kilóra lemért. Annyira, hogy még a színpadon befuccsoló mikrofonról is elég nehezen hisszük el, hogy valódiak, nemhogy az összeomló és roadokat megsebesítő színpadi elemekről. Ez még önmagában nem lenne probléma, sőt, valahol izgalmas is lenne mindezt egy játékfilmen végigélni, csak sajnos ez a fikciós réteg lemászik a színpadról, és befurakszik a közönség soraiba is – ahol pedig helyenként kifejezetten idegesítővé tud válni. A többségében az ülőhelyükön csápoló, integető, metálvillát mutogató stb. rajongók elképesztően kevés szenvedélyt közvetítenek a vászonról. Nemhogy pogót alig látni a koncert alatt, de az egy főre jutó okostelefonok száma szinte nagyobb, mint a Metallica-pólóké. Arról nem is beszélve, hogy én még soha nem voltam olyan koncerten, ahol csak csinos lányok integettek volna az első sorokban.
A Metallica: Through the Never tehát meglehetősen hatásvadász munka, de ha őszinték akarunk lenni, ez végső soron a nézők többségének nem kifejezetten ellenszenves. A film ugyanis minden mesterkéltsége ellenére elég látványos és eszetlen hangos ahhoz, hogy lehessen élvezni a dalokat. Még az elmaradhatatlan 3D sem tűnik annyira zavarónak, inkább megint csak fölöslegesnek. Pados Gyula szépen vezényli a látványt, bár a koncert jelenetei önmagukban egy idő után elég redundánssá válnak. És minden modorosság ellenére az is sokat lendít a filmen, hogy Antal Nimródtól nem idegen a humor sem.
Valamiért itthon nem különösebben szeretik Antal munkáit – főleg mióta visszatért az Államokba – és ez alól a Metallica-film sem kivétel. Való igaz, hogy ez a film távolról sem kikezdhetetlen, de annyit bőven megérdemelne, hogy nyitottan álljunk a direktor legújabb próbálkozása felé. És bár a mozipénztáros ígéretével ellentétben a Metallica: Through the Never végül nem szakított ki a székemből, minden idegesítő butasága ellenére nem kellett sokat küzdenem azért, hogy elmerüljek benne. Még úgy sem, hogy Antal Nimród nem koncertfilmet, hanem egy túlságosan hosszú videoklipet rendezett.