Szabó Simon idén nyáron Indiana Jones-ként ered a pécsi könnyűzene sikere mögött lappangó titok nyomába. Bár ennek a merész vállalkozásnak semmi értelme nincs, az expedíció nehézségeit és eredményeit feldolgozó Pécsi szálat mégis megéri megnézni, mert bitang hangulatosra sikeredett.
Ez viszont már nemcsak a mindig szórakoztató Szabó Simonnak köszönhető, hanem a film rendezőjének, Lévai Balázsnak is, akiről jól tudjuk, mennyire izgatja a fantáziáját a magyar könnyűzene. Készített már előadókról, együttesekről szóló, jubileumi évfordulókra kihozott filmes portrét (Ákos: Karcolatok 20, Örökké Tank), turnéfilmet (Tankcsapda – Három rohadék rockcsempész), de ha kellett, egy együttes dalaihoz rántott össze klipszerű etűdöket (30Y Szentimentálom), és olyan is előfordult már, hogy egy konkrét dal sikerének járt utána egy mozgóképes nyomozás során (Engedem, hadd menjen), hogy a magyar könnyűzene történetével foglalkozó műsoráról (Dob+Basszus) már ne is beszéljünk. Ezek a projektek azonban vagy a tévébe vagy egyenesen DVD-re készültek, így a mozifilmes terep eddig még kiaknázatlan volt Lévai számára.
A Pécsi szállal azonban Lévai végre kipipálhatja a filmográfiájában a gyöngyvászon meghódítását, és mivel azt vélhetően érezte, hogy ide már nem lesz elég önmagában az együttesek múltjával kapcsolatos nosztalgiázás, az archívok sűrű bevagdosása, meg a különböző turnék állomásainak részletes dokumentálása, kerített gyorsan egy forgatókönyvírót, aki mindezt becsomagolta egy nagyjátékfilmhez illő sztoriba. Emiatt indul el tehát Szabó Simon erre a komolyan egyáltalán nem vehető, áldokumentumfilmes expedícióra, és miközben könyvtárakban kutakodik, sírokat ás ki, vagy éppen egy pécsi könnyűzenét gyűlölő szektával küzd meg, egy kicsit betekintést nyerhetünk a Kispál és a Borz, a 30Y, a Halott Pénz, a Punnany Massif vagy éppen a Junkie Jack Flash nevű zenekarok megalakulásának, egy-egy nagyobb slágerük születésének történetébe.
Érdekes volt megtudni például, hogy Lovasi András nagyapja ugyanazon a településen volt annak idején kántor, mint ahol Járai Márké is, vagy hogy a Punnany-féle Élvezd című dal refrénjét Wolfie eredetileg Járainak írta. De terítékre kerülnek a fent említett bandák „gyerekcsinálós” dalai is, és még sok ilyen kulisszatitkot, vagy nosztalgiázós pillanatot lehetne említeni, csak talán az a baj, hogy nem eleget.
A Pécsi szál egyetlen hibája ugyanis a rendkívül szűk, mindössze hetvenhárom perces játékideje, így pedig ahhoz, hogy Lévai a keretsztorit is végigvihesse, nyilván csak a legjobb pillanatokat nyesegethette be a kész filmbe a zenészekkel felvett interjúkból. Emiatt a film végén talán olyan furcsa érzetünk támadhat, hogy többet láttuk Szabó Simont egy pécsi zenekarokról szóló filmben, mint magukat a pécsi zenekarokat, ám szerencsére ez korántsem zavaró, mert a főszereplő megszállott kutatása köré írt helyzetek egyáltalán nem hatnak modorosnak vagy erőltetettnek. Sőt, legtöbb esetben tényleg a térdünket csapkodva röhöghetünk azon, hogy milyen hatással van Simonra harminc órányi Marsalkó Dávid- vagy Beck Zoli-dal. A nagy röhögések közepette viszont titkon mégis abban reménykedünk, hogy Lévai Balázs következő mozifilmje a könnyűzenéről legalább tizenhét perccel több eredeti pillanatot fog tartalmazni, mint a Pécsi szál, és így nemcsak a mozifilmes és a dokus elemek kerülnek egymással egyensúlyba, de egyúttal végre egy tényleg egészestés filmet is láthatunk majd a nagyvásznon a magyar popzenét amúgy láthatóan kiválóan értő rendezőtől.
