Antal Nimród első nagyjátékfilmje, a Kontroll merülés egy alvilágba és egy hasadt elmébe. Erre a járatra ma is érdemes felszállni.
Mindannyian ismerünk olyanokat, akik szerint minden magyar film pocsék, a magyarok egyszerűen képtelenek normális filmet készíteni, ha egy film magyar, akkor csak rossz lehet. Ha viszont bátortalanul közbeszólunk és megpróbálunk ellenpéldákat sorolni, az egyik közös nevező épp a Kontroll lehet. Persze már ennek is 20 éve, hogy elkészült, de Antal Nimród kisebbfajta csodát teremtett általa: műfaji film, ami mondani is akar valamit, nem ciki és rólunk szól. A vágyott amerikázás (egy amerikás magyartól) és a hazai ízek ideális aránya, ráadásul egy elsőfilmben! Bár hatalmas lépéseket tett Hollywoodban (Elhagyott szoba, A szállítmány, Ragadozók, a Stranger Things két epizódja vagy a közelmúltban a Megtorlás) és Magyarországon (A Viszkis) is, Antal azóta sem tudta megismételni a Kontroll sikerét. Igaz, a korabeli kritikák nem voltak elragadtatottak, azóta viszont a rendező vágya teljesült: a Kontroll kultfilm lett.
Neked volt jegyed? – Antal Nimród: Kontroll
Az úgy kezdődött, hogy Jött egy busz. Aztán – mielőtt nagyobb kárt okozott volna – észrevétlenül eltűnt. És most jött a metró. Ezzel kezdetét is vette a BKV-s (Budapesti Közlekedési Rt.) filmek reneszánsza. Az előbbi csak címében hordozza, és alibinek használja az említett tömegközlekedési járművet, az utóbbi – a Kontroll – története valóban levisz minket ebbe a mindenki által olyan jól (nem) ismert világba, a metróba. Ez utóbbi filmről szeretnék mesélni.
Bár kivételek természetesen vannak, a 90-es évek nem tartoznak a magyar film legfényesebb évtizedei közé. Fillérekből készülő, szedett-vedett szerzői filmek – a műfaji palettán pedig szinte csak vígjátékok. Valójában a magyar filmet évtizedek óta a „művészfilmek” dominálták, számos filmműfajnak hagyományai sem igazán voltak (és nincsenek a mai napig). A Kontrollnak is van szerzői indíttatása, hiszen a forgatókönyvet is Antal jegyzi, a történet önreflexív olvasata (egy kívülről érkezett fiatalember alámerül egy ismeretlen, veszélyes világba, ami nem ereszti őt) pedig tálcán kínálja magát. Ugyanakkor a Los Angelesben született és felnőtt, majd a Színművészeti Főiskolán diplomázott Antal ismeretlen műfajok meghonosításával is kísérletezett. A Kontrollnak lehet egy vígjátéki értelmezése is, ám idővel az arcunkra fagy a mosoly: a filmben egyesül a magyar filmtől meglehetősen idegen akciófilm és a pszichothriller, miközben a gazdagabb hagyományokkal rendelkező társadalmi szatíra tölti ki a hézagokat. Egy kiábrándító, elborzasztó világot látunk, de jelen van benne a humor és a vaqányság is, nem utolsósorban a Neo zenéjén keresztül – a sötétség ritkán ennyire hívogató.
A Kontroll Aba Botond BKV-vezérigazgató legendás üzenetével kezdődik, amelyben leszögezi, hogy a filmnek semmi köze nincs a valósághoz (és a BKV-hoz). Hát persze. Antal filmje egyfelől nagyon valós tapasztalatra épít, az EU-csatlakozás előtti Magyarország szürkeségére, a felújítás előtti metrószerelvények és állomások kilátástalanságára: minden kopott, elhasznált, visszataszító. Mindenki depressziós, céltalan, csóró és junkie. Másfelől a valós elemekből konstruált tér elemelt is, majdnem olyan disztópikus rémvilág, mint a Szárnyas fejvadász örökké sötét, neonfényes, gyanús alakokkal benépesített nagyvárosa. A Kontroll egyhelyszínes film, kifejezett klasztrofób térrel – ezért is lehet megváltás a befejezés, még ha kicsit túl direkt is. Van a fény az alagút végén, és nem a mozdony lámpájáé az.
A Kontroll metrójából minden hiányzik, ami kellemes és emberi: nincsenek feliratok, reklámok (amelyek ha tetszik, ha nem, az élet jelei), cserébe a peronok tele vannak szórva szeméttel, kizárólag agresszív, lecsúszott alakok, például drogosok és prostituáltak közlekednek benne, mindennaposak a halálesetek, egyre több az erőszak és a vér. A hatás jelentős részben a világításnak is köszönhető: szinte kizárólag hideg fényeket látunk. A meleg fények ritka vendégek, főleg a metróvezető Béla bácsihoz (Kovács Lajos) kötődnek, aki – a többi itt tengődő alakkal ellentétben – valóban otthont teremtett az otthontalanságban. A vezetőfülkéjét csillogó függöny szegélyezi, békésen falatozgat az üres kocsiban. Néha Bulcsút (Csányi Sándor) is a fénykörébe vonja, ám a fiatalember osztályrésze inkább a rideg peronok világa.
A kultfilmek receptjét nehéz megfejteni, hiszen ha meg lehetne, mindenki ebből dolgozna. Annyi azonban valószínűsíthető, hogy kell hozzájuk egy sűrű atmoszférájú, hívogató világ, amely kicsit különbözik a miénktől, mégis nagyon valószerű; izgalmas felfejteni a szabályrendszerét, egészében mégsem kiismerhető. A Kontroll alvilága egész magánmitológiát kap – de inkább csak sejteti a rétegeket, amitől még vonzóbb lesz. Klasszikus megoldásként egy újonc (Nagy Zsolt) szemén keresztül ismerhetünk meg olyan sarokpontokat, mint az ellenőrbrigádok közti vetélkedés, az elkaphatatlan bliccelő, Gyalogkakukk vagy az életveszélyes versengés, a sínfutás.
A Kontroll hollywoodias nyitánya (a részeg Eszenyi Enikővel) azonnal beránt, majd hangnemében meglepő irányokba tolódik el, de végig magabiztosan vezeti a nézőjét – a ritmusát egyebek mellett a jegyellenőrzéses montázsok adják, annak minden cringe humorával. Ebben a közlekedési vállalatban minden ellenőr menthetetlen, lúzer alak, akik egy maffiaként működő cégben maffiamódszerekkel dolgoznak, gyakran mégis őket verik meg. Hogy Bulcsú szedett-vedett csapatának kalandjait mennyire találjuk viccesnek, és mennyire inkább elborzasztónak vagy szánnivalónak, alkati kérdés, de Antal egyik eszköze a hangnemváltásokra éppen az ő ábrázolásuknak az eltolódásában rejlik: szintén jellegzetesen kultfilmes módon már az első jelenetük alapján kiismerhetjük, elrajzoltságukban is élő figuráknak látjuk őket, ám ahogyan közelebb kerülünk hozzájuk, sorsuk egyre drámaibbnak tűnik.
A Kontrollhoz helyszínéből és némileg karaktereiből adódóan evidens előkép Luc Besson Metrója, ám a két film tónusa nagyon különböző. A Metróban is a törvényenkívüliség helyszíne a földalatti világ, de a törvénytelenségben a derűt és a szabadságot mutatja fel – míg a Kontroll a reménytelenséget és elveszettséget látja meg az aluljárók labirintusában. „Minket mindenki utál” – mondja a főhős, Bulcsú a Macilánynak (Balla Eszter), kettejük kapcsolata és a film pszichothriller-rétege pedig egy másik referenciát idéz meg. Az ezredforduló egyik legfontosabb kultfilmje, a Harcosok klubja szintén a saját démonokka valól hadakozást, egy zavarodott elme bolyongását mutatja be egy sajátosan zárt közegben. Bár a Kontroll kevésbé egyértelműsíti, hogy az utasokat a metró elé lökő Árnyék maga Bulcsú-e, semmi nem utal rá, hogy ne így lenne – „tudod, zűrös időszak volt ez az életemben”, szól Fincher filmjének utolsó mondata, ami akár Bulcsú és a Macilány végső mozgólépcsőzése közben is elhangozhatna.
A metró azonban etnológiailag több egyszerű alvilágnál. Marc Augé francia antropológus fogalma, a „nem-hely” olyan átmeneti, tranzithelyeket jelöl, amelyek nem elég jelentősek ahhoz, hogy helyeknek nevezzük őket, megszűnik bennük a történelem, hiányoznak belőlük a kapcsolatok és még az identitásunk is eltörlődik, ha itt tartózkodunk. A modern, globalizált életre jellemző helyszínek közé tartoznak például a repülőterek és szupermarketek, és a metrók is. Egy nem-helyen az ember magányos, itt élni lehetetlen. Bulcsú (és valamelyest a társai is) mégis ezt teszik: felértékelik a nem-helyet, miközben az csapdába ejti őket. Bár csak utalásokat kapunk rá (a Kulka Jánossal közös jelenetében), a jelek szerint Bulcsú egy ígéretes karrier elől menekült el, hogy alászálljon a pokolba, elveszítse identitását, kapcsolatait egy mesterséges, átmeneti használatra tervezett közegben. Ki lehet innen törni? Fel lehet jönni a felszínre? Béla bácsi szerint igen. Antal világában pedig végül győzedelmeskedik a fény a sötétség felett, Bulcsú legyőzi a belső démonát.
A Kontroll nemcsak hangnemében, hanem színészválasztásában is frissnek hatott a premier idején. Amellett, hogy olyan ismerős arcokat helyezett új közegbe, mint Mucsi Zoltán, Badár Sándor, Scherer Péter vagy a tűzfoltos arcú, öltönyös, főgonosznak ható vezér, Cserhalmi György, fiatal színészekre építkezett: ekkoriban indult Csányi Sándor, Balla Eszter, Pindroch Csaba vagy Nagy Zsolt pályája is. A frissesség pedig nem csak a magyar közönségre hatott. Bár jellegzetesen budapestinek érződhet, a Kontroll díjat nyert Cannes-ban is (úgy, hogy előtte hat évig nem volt magyar nagyjátékfilm a versenyprogramban), és Antal Nimród mellett Pados Gyulát is nemzetközi pályára állította: bár az operatőr korábban is dolgozott külföldön, ma már olyan alkotásokat fényképez, mint az Útvesztő- vagy a Jumanji-filmek, vagy a Shazam! Az istenek haragja. Ők megtalálták a mozgólépcsőt. S bár az elmúlt években megsokasodott a műfaji indíttatású magyar filmek száma, a Kontrollhoz hasonlóan széles közönséget megszólító, de kritikailag is releváns darabok továbbra is elenyészőek. Főleg az olyanok, amelyek rólunk, az aktuális világunkról és az abból előkúszó problémákról szólnak. Pedig ami rólunk szól, az nekünk szól.
