A viszkis rabló kapcsán az első kérdés, ami az ember eszébe ötlik, a következő: miért kell egy bankrablót piedesztálra emelni? A film kapcsán pedig a legfontosabb: hőst, mártírt vagy gengsztert csinál Ambrus Attilából Antal Nimród alkotása?
A viszkis rabló jelenségről tanulmányhegyeket lehetne írni, valószínűleg írtak is. Miként válik egy közönséges bankrabló a nép hősévé, akiről még film is készül az események után 25 évvel? Aki ezen felháborodik, valószínűleg nem ismeri, hogyan működnek a jó sztorikat vadászkutyaként kiszimatoló orrok. A rablók, gyilkosok és egyéb válogatott csirkefogók mindig bőséges táptalajt biztosítottak az alkotók számára, nincsen tehát abban semmi különleges, hogy a viszkiimádó tolvaj előbb-utóbb moziért kiált. Ráadásul nem árt észben tartani, hogy a 90-es években rengetegen szurkoltak Ambrus Attilának, a rendszerváltás utáni ébredezésben üdítően hatott egy erőszakellenes szegény erdélyi fiú, aki folyamatosan középső ujjat mutatott a rendőröknek. A viszkis rablós pólók – és az, hogy sokan a modern Rózsa Sándorként emlegették – azt mutatták, hogy egy nagyon érdekes jelenség van kibontakozóban: egy új ikon, vagy csak túlzott reflektorfényt kapott rabló?
Antal Nimród filmje már a keretes elbeszélési formájával is meglehetősen okos nézőpontba helyezkedik: a történet keretét egy kihallgatás adja, ahol a frissen elcsípett Viszkis (Szalay Bence) és az izzadós-dohányzós-idegroncs nyomozók prototípusa (Schneider Zoltán) egy szobában ül és beszélget. A törvény keze látszólag – és a nézők kedvéért – azt szeretné megtudni, mi vezette a Viszkist egészen idáig, de valójában inkább csak kitöltené rajta fröcsögő dühét, amiért a bankrabló módszeresen csinált idiótát a komplett magyar rendőrségből.
A Viszkis pedig mesél. Jobban mondva előadja védőbeszédét, nemcsak a nyomozónak, hanem a nézőknek is. A szülei által elhagyott gyermek, a Ceaușescu-rezsim által megtépázott tinédzser, a csóróság és a sikertelenség útján ténfergő fiatal férfi – Ambrus Attila is csak a rendszer áldozata. A nyomozó ezzel szemben annak a sokezer öklét rázó embernek a szócsöve, akiknek végtelenül szúrja a szemét, hogy miként lehet egy bankrablóból nemzeti hős. A film ennek a nagyon kényes kérdésnek az élén egyensúlyoz végig, ám nem titkolt célja, hogy Ambrust ne mint bűnözőt, hanem mint embert lássuk. Hosszú jeleneteket kap annak a megmagyarázása, hogy igen, egy ennyire hányattatott sorsú ember eljuthat arra a szintre, hogy pisztollyal hadonásszon, ám arra már például kevés magyarázatot kapunk, miért kapta el a gépszíj a Viszkist, mert harminc bankot viszonylag nehéz véletlenül kirabolni.
Amiben viszont verhetetlen a film, az az akció. Az biztos, hogy a Verseny utca soha ilyen menő autós üldözést nem látott még, de megkockáztatom, hogy az árkádos motoros üldözés sem olyan mindennapos az álmos Budapest utcáin. Látszik, hogy Antal Nimród érzi magában Amerikát, mert az akciójelenetek vérprofik, és hihetetlenségük ellenére jól illeszkednek a magyar valóságba is. Ráadásul sikerült tökéletesen felhasználni Budapestet, mint díszletet – szemben mondjuk a szintén nemrég bemutatott Budapest Noirral, ahol annak ellenére, hogy a város címszereplő, nagyjából három utcarészlet szerepelt benne. A Viszkis Budapestje viszont igazi, élő város, Antal ügyes rendezői döntését dicséri, hogy rengeteget forgatott eredeti külső helyszíneken, nem menekült szobákba és stúdiókba. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a Filmalap jókora összeget szavazzon meg Ambrus történetére: a film 1,1 milliárd forintból készült, ami egy átlagos magyar film költségvetésének 2-3-szorosa.
A Viszkis így hát kifejezetten közönségfilmként lett kalibrálva, rengeteg olyan geg van benne, ami kedves hahotázásra késztetheti az arra fogékonyakat. Az eddig is nyílt titok volt, hogy maga Ambrus Attila is vállalt benne egy cameót, de sokkal viccesebb, ahogy a régen Rózsa Sándort játszó Oszter Sándor próbálja megakadályozni a Viszkist a rablásban. Magát a Viszkist játszó Szalay Bence nevét nem véletlenül nem hallotta eddig az átlagnézők nagy része, és az sem véletlen, hogy ezek után fogja: a másodéves színis diáknak ez az első filmszerepe, és ha egy kis rutint szerez magának, akkor így első ránézésre megvetheti lábát a filmiparban is. Ambrus szerepében még nem hoz átütő játékot: az összetört fiatalt jól alakítja, de a már profi bankrablóként tevékenykedő férfit már nem tudja elegendő csibészes karizmával megtölteni.
A helyenként őrületes tempóhoz illett hangban is megfelelni, és ebben is kiemelkedik A Viszkis. A filmhez Yonderboi írt zenét, a dübörgő ütemek nagyon jó aláfestésként funkcionálnak a másodpercre kicentizett bankrablásokhoz. A cselekmény egyes pontjai szinte üvöltenek a zenére összevágott montázsokért, nehéz nem a Blöffre asszociálni néhány ilyen vágás láttán. Emellett hibák is akadnak a filmben, például néhány megmozdulás – a nyomozó végső kirohanása, vagy a románozás – meglehetősen didaktikusra, a szerelmi szál pedig súlytalanra sikeredett.
A Viszkis látszólag ügyesen elkerüli azt, hogy Ambrus Attila fejére glória kerüljön. Nem ítélkezik, és nem célja, hogy hősként tekintsen bárki is a bankrablóra. Inkább az ellentmondásos alak emberi mivoltára koncentrál, ezzel pedig azért valahol arra ösztönzi a nézőt, hogy pozitív figuraként tekintsen Ambrusra. Teszi mindezt úgy, hogy a szkeptikusok hangját, a nyomozót végtelenül negatív karakterként ábrázolja, a döntést pedig meghagyja a nézőnek, hogy összerakja ebből a két kiegyensúlyozatlan hangból, melyiknek hisz.
