A zseniális Borat 14 év utáni folytatása első látásra tovább rombolja Amerika amúgy is recsegő-ropogó önképét, de ha hajlandóak vagyunk kicsit magunkba szállni a röhögés elültével, magunkról, (közép- és) kelet-európaiakról is megtudhatunk egyet s mást.

Úgy tűnt, hogy a 2006-os Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan) egyszeri és megismételhetetlen élmény: Sacha Baron Cohen csőbehúzós, alpári kazah alteregójának akkora sikere volt, hogy lehetetlennek tűnt ugyanazokkal az áldokumentarista módszerekkel forgatni Amerikában, hiszen mindenkinek egyből leesik, hogy ez itt Borat a moziból. Aztán a tavalyi, nem kevésbé nagyszerű Who is America? című tévésorozat megmutatta: van még néhány előcibálható paródia-alteregó Cohen ingujjában, és az általa művelt, epét, gyomrot és rekeszizmot egyszerre megdolgozó humor ebben az egyre polarizálódó társadalomban igenis relevánsabb mint valaha. Megérett az idő Borat visszatérésére.

Ugyan forgatás közben párszor tényleg felismerték Boratot az utcán (amint a film elején egy montázsszekvencia is megmutatja), és ezért újabb kosztümöket/perszónákat kellett kitalálni, a formula alapvetően továbbra is bevált: egy másik dokumentumfilm készítésének ürügyén a Borat folytatói be-befurakodtak különböző helyekre (elsőbálozástól kezdve politikai nagygyűlésen keresztül fegyvertartásjogi derbiig), alaposan megszívatva a jelenlévőket, legyenek azok teljesen átlagos amerikaiak vagy éppen New York volt polgármestere. Cohen ízléséről és módszerének (sajtó)etikai vonzatairól napestig lehet vitázni, de kár volna: előbbiről nem érdemes (akkor már inkább a pofonok), utóbbiról pedig majd a gyártó- meg a forgalmazó cégek jogi csapata fog a bíróságon. Mi csak dőljünk hátra, és nézzük végig, hogy Andy Kaufman talán egyetlen méltó utódja hogyan dekonstruálja azt a bigottságot, rasszizmust, szexizmust, antiszemitizmus ésatöbbit, ami sok amerikai számára szemrebbenés és reflexió nélkül a hétköznapok része. Utána pedig kapcsoljunk át a filmet leadó Amazon bármely másik sorozatára, netán a Netflixre vagy az HBO-ra, és szembesüljünk azzal a öntömjénező, tudatosan vagy tudattalanul vak maszlaggal, amit az elefántcsonttoronyban élő Hollywood pénzt és erőfeszítést nem kímélve, kínkeservesen hazudni próbál a világnak Amerikáról (immár a mi pénzünkön is, ha előfizetünk valamelyik streaming-szolgáltatásra). Így, a többi amerikai mozgóképes termék tükrében lesz igazán nagyszerű és releváns a Borat 2, nem önmagában (s pláne nem sokkoló, menstruálós-incesztusos poénjai által).

A jó hír az, hogy a film nem csak egy aktuális (még a koronavírusos helyzetet, a karantén-tematikát is sikerült belegabalyítani), de mégiscsak szimpla gegsorozat: az első résznél valamivel jobban megírták az alapkoncepcióját – persze igazi, erős dramaturgiát ne is keressünk ebben a filmben. A történet szerint Borat az első filmmel alaposan lejáratta hazáját, Kazahsztánt, de kivégzés helyett kap egy második esélyt, ha összebarátkozik Trumppal, vagy legalább Michael Pence-szel, az alelnökjelölttel – a dolgokat csak Borat semmiből előbukkanó lánya, Tutar (a kaotikus coheni hangulatban nagyszerűen helytálló, bolgár Maria Bakalova) komplikálja el. Ebből is sejthetjük, hogy itt egy politikailag még inkább kiélezett, feszültebb Boratról van szó, és Cohen nem is igazán rejtegeti véka alá ilyesfajta agendáját. A kérdés inkább az volt, hogy ki és hogyan meri forgalmazni ezt a filmet, végül magának a rizikót igazán megengedhető Amazon lett a hunyó. És ez talán az egyetlen, ami keserű szájízt hagyhat a nézőkben: érthető, hogy a koronavírus miatti helyzet nem kedvez a filmszínházi bemutatóknak, és az is érthető, hogy ezt a filmet pont most, az amerikai választások előestéjén kellett nyilvánosságra hozni. És ugyan a politikai-társadalmi része ettől még ugyanakkorát szól, a vígjátéki aspektus csorbul a netes, streaming-formátum miatt.

A komédia ugyanis talán az összes filmes műfajok közül a „legközönségesebb” – a szó „ordenáré” értelmében is, de úgy is, hogy minden egyes, a filmet együtt néző ember megsokszorozza a kiváltott frenetikus hatást. Egy intim filmdráma még csak-csak működik otthon, kettesben is, de egy efféle, szinte kandi kamerás altesti humorral operáló vígjáték csak moziban tud igazán harsány lenni. Emlékszem, a 2006-os első Borat mekkora élmény volt, pláne egy olyan közönséggel, amelynek egy része csak azért ült be a moziba, hogy megnézze, mi ez az amcsi botrányfilm, amihez Romániában forgatták a kazah jeleneteket – és végül ottragadt a moziszékben (legfeljebb időnként kiesett belőle a röhögéstől). Ehhez képest az új Boratnak már a címe (mozifilm^*) is hazudik, így nyilvánvalóan nem tud akkora közösségi élmény lenni, mint amekkora lehetne. Pedig itt már nemcsak romániai helyszíneket használtak (konkrétan az erdélyi, Segesvár melletti Fehéregyháza környékét, ahol Petőfi Sándort utoljára látták életben), hanem román színészeket is (nem kell különösebb nyelvérzéke legyen valakinek ahhoz, hogy érezze: valami nagyon nem stimmel, amikor a „kazah” elnök románul beszél a végig halandzsázó Borattal, amire Borat lánya bolgárul válaszol – ez a fajta bunkó amerikai kolonializmus is megérne egy misét az olyannyira szapult felsőbbendűség visszfényében). Így viszont kérdéses marad a film utóélete: moziban nagyot szólt volna, a kanapén csak pukkan.

És hogy mi lehet érdekes számunkra, Európának abban a szegletében, ahová Borat is csak forgatni jár? Megfigyelhetjük például, hogy mi az, ami nekünk is viccesnek tűnik ebben a filmben. Az nyilvánvaló, hogy mi az, amit azért tettek be, hogy egy amerikai néző röhögjön vagy kiakadjon rajta – az kevésbé nyilvánvaló, hogy mi az, ami felénk is működik. Mert amekkora szüksége van Amerikának időnként egy-egy önkép-felülvizsgálatra, ugyanakkora szükségünk lenne nekünk is. Csak nincs hozzá Boratunk.