Ez sajnos nem a Borat.
Szó, ami szó: a Borat határfeszegetéseivel, alpári humorával együtt az új évezred egyik legjobb és legrelevánsabb vígjátéka volt (és maradt), Sacha Baron Cohenről pedig sokáig mindenki azt hitte, hogy ő lesz a következő Peter Sellers, de legalábbis az új Jim Carrey. Sajnos, egyre inkább úgy néz ki, hogy inkább az új Tom Green lesz belőle, vagy még az sem. Aki viszont tényleg nagyon meglepi az embert, az Mark Strong. Hogy az ő karrierjének hogyan tud jót tenni egy efféle R-besorolású, tuskó vígjáték, nem tudom elképzelni. Elvileg tiszteletre méltó, ha egy egyébként „komoly” színész képes az önreflexióra és hülyét tud csinálni magából különféle vígjátékokban, de hogy Mark Strongnak miért hiányzott a fenekéből egy tűzijáték? (Igen, spoiler alert.)
Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi a baj ezzel a filmmel, talán Larry Charles rendezői aranykeze hiányzik az anyagból, de az is lehet, hogy kár egy olyan műfajt (kémfilm) parodizálni, aminek amúgyis túl sok paródiája van, sőt, maga a műfaj saját maga paródiájává érett mostanában; nem tudnám melegen ajánlani senkinek, legfeljebb azoknak, akik szeretnének egy elefántpénisz-makettet ejakuláció közben látni, de nem sok ilyen embert ismerek, hálistennek. Ami biztos, hogy ugyanott csúszik el, mint oly sok hasonló vígjáték: pont azokat – a gyerekeket – nem fogják beengedni rá a moziba az R-besorolás miatt, akik még tudnák értékelni az effajta ovis humort. Mert elefántpénisz ide vagy oda, ez bizony a szellemi kiscsoport, nem túl nagy intellektuális teljesítmény – ami azért szomorú, mert ugyanez az ember, Cohen volt felelős nemcsak a Boratért, de eme Grimsbynél jóval intelligensebb Brünóért vagy A diktátorért is. Pedig a film jól kezdődik: az eleddig akciófilm-rendezőként ismert Louis Leterrier olyan erős first person shooter-szekvenciával indít, amilyen a legújabb, igencsak dohos James Bond-mozi elejére is elkélt volna. A lendületet viszont folyamatosan változó színvonalú poénok szakítják meg (van jó is köztük, nem mondom, de valahogy eltörpülnek, és bocsánat, hogy ismét felhozom, az elefántpénisz mellett).
Sajnos, az akciómozis-kémfilmes részek és az alpári brit humor olyan a Grimsbyben, mint a víz és az olaj: nem igazán lehet őket összekeverni. Liszt nélkül legalábbis. A liszt pedig maga Cohen kellene legyen, de karaktere ezúttal nem működik, több energiát fektetett a frizura kitalálásába, mint a szerepbe, néha teljesen indokolatlanul vált akcentust, egyébként meg olyan, mintha az eredeti brit Shameless tetszőleges epizódjából kapták volna elő. Egy munkásosztálybeli, sokgyerekes white trash focihuligánt „alakít”, aki immár 28 éve keresi a testvérét. A tesó (Strong) viszont a brit kémelhárításnak dolgozik, egy vérkomoly akcióhős, egyszer sem mosolyog. Egymásra találnak, és innentől kb. ki lehet találni, hogy mi történik, nagy meglepetések nincsenek – legfeljebb ha az említett elefántpéniszes jelenetet nem fogjuk fel annak. (Egyébként annak sem jó, mert ezt már egyszer Jim Carrey szinte ugyanígy megcsinálta az Ace Ventura második részében vízilóval – amit imádtam, mert kisiskolás koromban volt alkalmam megnézni.)
A film megpróbál nagyon aktuális lenni, így kap a pofájára Donald Trump és Bill Cosby is, de az alkotók csak azt érik el, hogy öt év múlva már a kutya se fogja tudni, hogy ezek az utalások miért viccesek. (Ha meg Trump elnök lesz, akkor fogják ugyan tudni, csak rohadtul nem lesz vicces.) Többet nem akarom leírni, hogy elefántpénisz, így hát csak annyit mondok: saját felelősségre meg lehet nézni ugyan, de én szóltam. Egy pozitívuma azért van a filmnek: végre a magyar forgalmazó címadási technikájának megfelelő nívójú alkotást talált.
