Steven Spielberg önéletrajzi ihletésű filmje az analóg filmkészítés és mozizás hőskorszakáról nosztalgiával-melegséggel regélő, lassacskán önálló alműfajjá tömörülő memoárok sorát gazdagítja. Gesztusként gyönyörű, de végig ott motoszkál a kortárs trendeket figyelő nézőben, hogy nem csak egy újabb nekrológ szemtanúja-e.
Egyre több hasonló jellegű film készül, ahol az alkotók párás szemekkel, elcsukló hangon idézik fel a régi szép időket, amikor a film film volt, nem videó, és a moziban nézte meg az ember: nemsokára jön a Babylon is, de A Fabelman család vetítése előtt épp a Sam Mendes-féle A fény birodalma (Empire of Light) előzetese ment, ahol szinte szóról szóra elhangzik ugyanaz a kis lecke a celluloid exponálásáról, a 35 mm-es mozigépek működéséről és az ember agyában mozgássá összeálló másodpercenkénti 24 képkockáról, ami az új Spielberg-filmet is indítja. Csak itt a kis Spielberg, akarom mondani Fabelman gyereknek magyarázzák el a szülei a jegypénztár előtti sorban álldogálva, egy Cecil B. DeMille-film vetítésére várva, 1952-ben. A kis Steven, pardon, Sammy azonnal megfertőződik a mozi varázsával: akkora hatással van rá A földkerekség legnagyobb show-jában látható vonatkisiklás, hogy játékvonatokkal és egy pici 8 mm-es kamerával próbálja újraalkotni a látottakat.
Ezzel Spielberg máris felvázolja filmjének legfontosabb tételét, amit aztán komótosan, de egyáltalán nem unalmasan, két és fél óra alatt bont ki részleteiben: hogy tudniillik az alkotói és a befogadói én egymástól elválaszthatatlanok, olyasfajta szimbiózisban élnek, amiben az egyik halála a másik pusztulását is jelentené. Filmkészítéshez minimum érzékenynek kell lenni a minket körülvevő valóságra, csakúgy, mint nézőként – és fordítva is igaz: nincs két egyforma nézői, befogadói aktus, mindenki újra kell hogy alkossa az alkotást, hogy a sajátjává formálja (legyen az ezt a tevékenységet hipertudatosan, szakmaként művelő filmkritikus/esztéta, vagy mozit zsigerből, ösztönösen néző tizenéves kissrác, aki pszichéjének kutyakötelessége szétcincálni és újraösszerakni a látottakat, mert ha nem, soha nem tudna nyugodtan aludni többé). Erről a nézői énből kifejlődő alkotói énről szól a film, annak lassú bimbózásáról, miközben körülötte lezajlik egy nem kevésbé érdekes, sok értelemben traumatikusnak mondható családtörténet is.
Merthogy Spielberg a nevet Fabelmanra cserélve ugyan, de a saját családjának viselt dolgaiból írta a forgatókönyvet a lassan állandó partnernek számító Tony Kushnerrel: remek karakterek veszik körül a filmecskéje sikerén felbuzdulva egyre nagyobb projektekben, egyre komplexebb sztorikban gondolkozó kis Sammyt (előbb Mateo Zoryan, később, kamaszodva Gabriel LaBelle). A művészi énjét a családi élet kedvéért elfojtó anya (Michelle Williams) bármennyire szereti is a gyerekeit mindenben támogató, de mégiscsak karrierista, mérnök-zseni apát (Paul Dano), különbözőségük végül szétrobbantja őket: egy házban nem fér meg a művész és a „kocka” – a filmkészítő személyiségében viszont muszáj megférnie a kettőnek, hiszen a filmkészítés nemcsak artisztikus, hanem technikai sport is, ezt a dualizmust testesíti meg nagyszerűen a két szülő között őrlődő Sammy figurája, aki apránként fedezi fel nemcsak művészi énjét, de zsidóságát is.
Sammy művészi érése szétcincálhatatlanul összeforr a technika fejlődésével, de a családja történetével is: Spielberg remek arányérzékkel néhány kulcsfontosságú momentumban ragadja meg a srác álkotói énjének egyre tudatosabbá válását, s ezek a momentumok elválaszthatatlanok attól, ahogyan az a saját családját, illetve a család lassú szétbomlását megfigyeli: ha a pici gyerek még csak a látottakat akarta újraalkotni egy tekercs 8 mm-es film segítségével, a növekedő alkotó már a darabjaira hulló valóság dokumentálását és újraösszeillesztését képviseli, hogy a végén az immár középiskolás, 16 mm-re, tudatosan forgató fiatalember vadiúj valóságot alkosson a saját kénye-kedve, sőt, érdeke szerint. Előbb néző, majd operatőr, aztán vágó – és csak a végén lesz rendező, az egész folyamatot átlátó, saját felelősségére rádöbbenő alkotó.
A szülők és a testvérek mellett számos vicces és/vagy megható mellékszereplő színesíti a történetet, ezek közül egyesek a családtörténet dramaturgiáját erősítik, mások a filmkészítői felnövéstörténetet lendítik előre. Kiemelendő a cirkuszista rokont alakító Judd Hirsch rövidke, de annál emlékezetesebb vendégjátéka, aki idejekorán figyelmezteti főhősünket a showbiznisszel járó problémaforrásokra; egy középiskolai, sztárallűrökkel megvert bully, Logan (Sam Rechner) összetett karaktere, akin keresztül a filmkészítő valóságot átformáló ereje és felelősségérzete tematizálódik; illetve maga a legendás John Ford, akiről a Spielberg-életrajzi írásokból tudni, hogy valóban találkoztak és ellátta pár rövid jótanáccsal a fiatalon a filmgyárba kerülő, feltörekvő filmest. (Hogy ki alakítja Fordot, nem árulom el, hátha ugyanannyira kikeredett szemekkel és ugyanolyan harsány, elismerő csettintésekkel fogja konstatálni a néző, hogy hát, bizony, más nem is játszhatta volna el ezt a nyúlfarknyi, de kulcsfontosságú szerepet).
Szeretetteljesen hömpölygő, csodaszép, szívmelengető – ha néha túlontúl negédes-érzelgősbe is bukó – óda letűnt (vagy tán csak letűnőfélben lévő) korszak(ok)hoz A Fabelman család, egyfajta szerzői önhagiográfia, aminek azonban teljesen legitim módon lehet egy olyan olvasata is, miszerint igazából egyfajta búcsút vagy gyászszertartást látunk. Hiszen ma már a mozi csak egyik opció a sok mozgókép között, s már nem is a legfontosabb (meg amúgyis istenigazából videót nézünk ott is, hiszen már tíz-tizenöt éve lezajlott a filmszínházak digitalizálása), egy-egy új látványfilmnél (ennél az alkotásnál is) tömött sorokra számító néző sokszor csak kongó moziteremre lel, mert az érdeklődők nagyrésze tudja, hogy pár hét múlva már otthona melegében, bármennyi pisiszünettel megnézheti az illető filmet. Így hát a klasszikus filmélménynek egyre nagyobb szüksége van efféle önmitizáló alkotásokra, amelyek egyszerre lehetnek instant muzeális darabjai és egyszerre aktív továbbírói ennek a hagyománynak. Minél inkább az igazi filmrajongóknak szóló, szívből jövő ajándéknak tűnik ez a film, annyira jobban látszik, hogy bizony egyben sírfelirat is.
Az egyetlen, ami vigasztalhat: maga Spielberg is tévés munkákkal kezdte karrierjét, és már akkoriban – a hetvenes évek legelején – is temették a mozit, ugyanígy a tévé javára. És lám, még mindig itt van.
